FN Blog / Világnapló / Kína és a kisebbségi civilizációk
Nyomtatás Betűméret
Kína és a kisebbségi civilizációk 2009-07-10 10:35:43
Lassan kezdjük felismerni, hogy Kína gazdasági felemelkedése mennyire megváltoztatja a világot, de azt még nem, hogy ennek politikai és kulturális téren is mélyreható következményei lesznek.

Az a tény, hogy a kínai államfőnek a muzulmán ujgurok lakta tartomány fővárosában kirobbant zavargások miatt sürgősen haza kellett utaznia a vezető gazdasági hatalmakat tömörítő G-8-ak csúcsértekezletének olaszországi helyszínéről, jól mutatja Kína jelenlegi helyzetének ellentmondásosságát.

 

Vannak, akik úgy vélik, hogy Kína egy-két évtizeden belül az Egyesült Államok helyébe lép mint a világ legjelentősebb politikai, gazdasági, katonai és kulturális hatalma. Közéjük tartozik Martin Jaques is, aki Kínai világuralom. A Mennyei Birodalom felemelkedése és a nyugati világ vége című, Londonban pár héttel ezelőtt megjelent könyvét beharangozó cikkében azt írja, hogy nemcsak azt leszünk kénytelenek hamarosan felfogni, hogy a jövő kínai lesz, hanem azt is, hogy milyen elképesztő mértékben lesz az.   

Lassan kezdjük felismerni, hogy Kína gazdasági felemelkedése mennyire megváltoztatja a világot, de azt még nem, hogy ennek politikai és kulturális téren is mélyreható következményei lesznek. Hogy a nyugati típusú modernizáció az egyetlen elképzelhető, és hogy a mi politikai és kulturális berendezkedésünket végül is mindenki elfogadja majd, nem más, mint a Nyugat önteltségének – a görögök által hübrisznek nevezett mértéktelenségnek – a kifejeződése.

Martin Jacques szerint a kínai modernitás legfontosabb megkülönböztető jegye az, hogy Kína – amely kézezer év óta nagyjából a jelenlegi határai között élt – nem a szó nyugati értelmében vett nemzetállam, hanem civilizációállam. Amit a kínaiak „kínai jellegű”-nek tekintenek – a nyelvtől és a konfucianizmustól a szokásokig és a családig – nem egy nemzet, hanem egy civilizáció funkciói. Így az állam legfőbb felelőssége is az, hogy fenntartsa a kínai civilizáció egységét. A kínaiaik felsőbbrendűségtudata is civilizációjuk teljesítményeivel magyarázható.    

Az „egy ország-két rendszer”-típusú alkotmányos berendezkedés, amellyel Kína Hongkongot integrálta – és előbb-utóbb Tajvant is integrálni fogja – csak egy civilizációállamon belül elképzelhető. Ez utóbbinak az államközi kapcsolatok tekintetében is egészen mások a hagyományai. Kelet-Ázsia nagyrésze, Japánt és Koreát is beleértve, egészen a 19. század második feléig elismerte Kína gazdasági és kulturális felsőbbségét, aminek fejében az érintett országok számíthattak arra, hogy a Mennyei Birodalom szükség esetén támogatásban részesíti és védelmébe veszi őket.

Mivel Kína nem sok idő múlva újból a térség uralkodó hatalma lesz, arra lehet számítani, hogy a nemzetközi kapcsolatok Európában kialakult, az állami szuverenitáson alapuló ún. vesztfáliai rendsze meggyengül, és a most még amerikainak tűnő és ebben az értelemben egységesnek vélt világ olyan civilizációs nagytérségekre bomlik szét, amelyeken belül – Huntinton zseniális előrejelzésének megfelelően – az adott civilizáció magállama gyakorolja majd a főhatalmat.

 

Ahhoz, hogy Kína elfoglalhassa méltó helyét a világban, úgy tűnik nem annyira a kommunizmus örökségével kell megküzdenie – a jelek szerint azt már kellőképpen hozzáidomította a konfuciánus államtudomány vagy inkább államművészet előírásaihoz –, hanem a kínai civilizációba beolvadni nem akaró buddhista (tibeti) és muzlim (ujgur) kisebbségi civilizációkkal.

 


Cimkék: Kína, Nyugat, civilizáció, Huntington, magállam

Megosztás

4 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

4. Molnár Gusztáv 2009-08-08 09:26:29
Rövid válasz a felvetésekre
1. Lükő Gábornak: pillanatnyilag az a helyzet, hogy a tibetiek és az ujgurok a kínai civilizációállam polgárai, de nem tartoznak a kínai civilizációhoz és nem is akarnak abba integrálódni. Ugyanakkor Kína semmiképpen sem "engedheti el" őket, és ezt a világ tudomásul veszi. Ahhoz, hogy ténylegesen beilleszkedhessenek a kínai társadalomba, valamilyen formában kínaivá kellene válniuk, ezt viszont nem akarják. Hirtelen nem jut eszembe más analógia, mint a középkori Magyarország este az Erdélyben és a Délvidéken viszonylag nagy számban élő ortodox vallásúakkal. Egészében csak "tolerálni" lehetett őket, de akik integrálódni akartak - az ezzel együttjáró társadalmi felemelkedés lehetőségével - azoknak katolizálniuk kellett. Karácsony Sándor említett könyvét nem ismerem, de amint lesz annyi időm, hogy bemenjek az Akadémiai Könyvtárba, megnézem. Örülnék, ha addig is írna róla pár sort.
2. Erdész Viktornak: a japán-kínai-amerikai viszonyrendszerről hamarosan külön bejegyzésben foglalkozom (az augusztus 30-i japán alsóházi választások kapcsán), akkor majd alaposabban megvitathatjuk a kérdést.
3. Molnár Gusztáv 2009-08-06 22:05:29
Kedves barátaim!

Köszönöm a hozzászólásokat. Sajnos az elmúlt héten nem voltam internetközelben, ezért nem aktiváltam a hozzászólásokat. Ezután minden hozzászólás automatikusan megjelenik, ami persze azt a kötelezettséget rója rám, hogy a közízlést sértő kommenteket eltávolítsam. Amire eddig csak egy esetben kényszerültem (nem itt, természetesen, hanem az Obama és Izrael bejegyzésnél).
Holnap válaszolok a felvetésekre.
2. Lükő Gábor 2009-08-04 20:10:34
A kelet filozófia és gondolkodás, kultúra ötvözése a nyugati racionalitással nemcsak Kínában,
hanem Indiában és más ázsiai országokban is szerencsésnek bizonyult. Talán előbb-utóbb
sikerül a kisebbségekkel is
megbékélniük. Ennek receptjét magyar viszonylatokra Karácsony Sándor már rég megírta
A magyar béke c. ma is igen aktuális művében - igaz, hogy
nemigen hallgattak rá nálunk sem.
1. Erdész Viktor 2009-07-31 12:13:23
Remek a blog, csak így tovább!

A bejegyzéshez megjegyzésül annyit tennék hozzá, hogy ahhoz, hogy Kína tényleges kelet-ázsiai magállammá váljon, minden téren meg kell előznie a gazdasági nagyhatalom-újraerősödő katonai hatalom Japánt. Japán ugyan demográfiailag és jelenleg gazdaságilag is hanyatlik, ám bőven vannak - minden értelemben - tartalékai, és még sokáig számíthat az Egyesült Államok támogatására. Márpedig ahhoz, hogy Japán ismét a Mennyei Birodalom védelmét óhajtsa, Kínának jelentősen hatalmasabbnak kell lennie nála. Ez még évtizedekig tarthat, és kérdéses, hogy a kínai civilizációállam addig is megőrzi-e egységét. Az USA nyilván 'támogatna' egy több részre szakadt, kezelhető Kínát, amely ugyan megmaradna egy civilizációnak, ám meg lenne fosztva Eurázsia irányításának képességétől.
További probléma lehet, hogy Kína összességében még mindig egy rendkívül elmaradott állam. A Szovjetunió ugyan bemutatta, hogyan uralhat egy fejletlen állam fejlettebbeket, de Kína és Japán között olyan nagy a fejlettségbeli különbség, hogy nehezen elképzelhető, hogy Japán valaha is 'fejet hajtana.' Az a Japán, amelyben a modernségnek komoly hagyományai vannak, és amely bebizonyította, hogy milyen hatékonyan lehet a modernizációt lehengerlő katonai fölénnyé alakítani. Egyáltalán nincs ugyanis garancia arra, hogy Japán 'békealkotmánya' örök időkre fennmarad.
És végezetül: Kelet-Ázsia térképének vizsgálatánál feltűnik, hogy mennyire kis területen koncentrálódik lakosság, ipar, hadsereg. Nem tudom, hogy volt-e hasonló koncentráció valaha a történelemben. Nagy lakosságú, fejlett iparú, növekvő nyersanyag-igényű államok egyre fokozódó rivalizálása várható 'otthon' és globálisan, amelyben Kína nem lehet mindig nyertes. Véleményem szerint tehát nem egyedül Kína, hanem általában a kelet-ázsiai 'belpolitika' lesz nagy hatással a 21. századra, hasonlóképpen, bár nem annyira domináns módon, ahogyan az első világháború végéig az európai nagyhatalmi versengés tette ezt.

Szóljon hozzá!