FN Blog / Világnapló / Panaszkodó rossz üzenet
Nyomtatás Betűméret
Panaszkodó rossz üzenet 2009-07-27 12:25:05
Volt közép- és kelet-európai tisztségviselők óva intik Obamát, nehogy feláldozza közép- és kelet-európai stratégiai szövetségeseit az oroszokkal kötendő taktikai megegyezések oltárán.

Bizonyára vannak néhányan, akik emlékeznek arra, hogy 2003-ban nyolc európai államfő, illetve miniszterelnök (a brit, a spanyol és a portugál, valamint a lengyel, a cseh, a szlovák, a magyar és a szlovén) nyílt levélben állt ki Amerika (az adott helyzetben: a Bush-kormányzat által mondvacsinált ürüggyel elindított és az európai közvélemény és az Európai Unió kulcsállamai: Franciaország és Németország által ellenzett iraki háború) mellett.

 

Ez volt az a pillanat, amikor Chirac akkori francia elnök azt találta mondani az új kelet-európai EU-tagállamok képviesőinek, hogy jobban tették volna, ha hallgatnak, amin persze sokan megsértődtek, pedig Chiracnak – még ha kissé túl nyersen fejezte is ki magát – lényegében igaza volt. Jürgen Habermas német filozófus nem hiába fejtegette akkoriban, hogy egységes európai politikai közösség ugyan nincs, vagyis hiányzik az a belpolitikai talaj, amelyből az igazi európai patriotizmus kifejlődhetne, de az a sokmillió európai polgár, aki Londontól Rómáig és Stockhomtől Madridig az utcákra vonulva tiltakozott Bush háborúja ellen, óriási esélyt kínált fel az Európai Unió politikai elitje számára, hogy az európai közvélemény szinte egyöntetűen háborúellenes magatartására alapozva a közös külpolitikában találja meg azt az arkhimédeszi pontot, ahonnan az európai politikai unió megfenekleni látszó ügyét kimozdíthatta volna a holtpontról.

 

Ezt az esélyt az Európai Unió akkor – az Amerikához való kötődést a közös európai fellépésnél fontosabbnak tekintő Nagy-Britannia, Lengyelország és Csehország miatt – elszalasztotta. Az amerikai neokonzervatívok nem kis kajánsággal mondhatták, hogy a „régi Európá”-val szemben a kommunista totalitarizmus rabságából frissen szabadult „új Európa” támogatja az Oroszország közvetlen szomszédságában is terjeszkedni akaró, a  Közel-Keleten és egyebütt fellelhető „haramiaállamok” ellen pedig az egyetemesen érvényes „nyugati értékek” nevében háborút hirdető amerikai politikát.              

 

A 2003 óta eltelt hat esztendő folyamán a politikai unió és a közös európai külpolitika ügye nem sokat haladt előre. Ugyanakkor az Európai Unió mint szervezet és jogközösség és az egyes EU-tagállamok geopolitikai helyzete, pontosabban globális geopolitikai környezete alapvetően megváltozott. Mindenekelőtt Ázsia (elsősorban Kína és India) felemelkedésével a Nyugat a maga egészében (tehát az EU és Amerika együtt), egyetemes kategóriából és globális – gazdasági, politikai, katonai és kulturális – hatalmi tényezőből, ha nem is éppen marginális, de egyre inkább részleges érvényességű, hatókörű és befolyású entitássá kezd válni.

 

Ami az EU közvetlen geopolitikai környezetét illeti, itt még drámaibb változások játszódtak le. Oroszország gazdasági teljesítőképességét tekintve ugyan nem különösebben jelentős, de belpolitikailag szilárd, katonailag pedig stabilizálódó és modernizálódó regionális hatalommá változott, amellyel a „Nyugat”-nak mind az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása, mind pedig a hosszú távú, stabil nyersanyagellátás biztosítása érdekében együtt kell működnie.

 

Az ún. központi geopolitikai térséggel (Észak-Afrika atlanti-óceáni szögletétől a szűkebb értelmben vett Közel-Keleten keresztül Közép-Ázsiáig és Indonézia csendes-óceáni partvidékéig terjedő muzlim világgal, ezzel az újabb keletű „kérlelhetetlen ellenfél”-lel) pedig valamilyen formában szintén stratégiai partnerségre kell törekedni, ha a „Nyugat” nem akarja azt, hogy egy kilátástalan háborúskodásban felőrlődve elfecsérelje erejét és valósággal rákényszerítse ezt a stratégiai szempontból szintén rendkívül fontos régiót arra, hogy Kína és India energetikai hátsóudvarává váljon.

 

Nos, ebben a helyzetben Obama hatalomra kerülése és az általa erőteljesen és következetesen képviselt ún. realista-idealista külpolitikai irányvonal (realizmus az Amerikán kívüli hatalmi központok létjogosultságának és különös érdekeinek elismerése, és idealizmus a velük – ilyen feltételek mellett – fenntartható, kölcsönösen előnyös együttműködés tekintetében) valóságos geopolitikai lavinaként érte az angolok által 1916-ban kitalált és 1918-20 között – a „nagy háború” többi győztesével együtt –  ténylegesen létre is hozott, majd a Bush-kormányzat képviselői által egy teljesen más geopolitikai kontextusban újramelegített „új Európa” (mindenekelőtt Lengyelország és Csehország és a – most még! – hozzájuk csapódó „többiek”) politikusait és külpolitikai szakértőit.

 

Akik – akárcsak az izraeliek a Közel-Keleten – egy ideje komoly aggodalommal kezdték szemrevételezni, hogy Amerikának legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – érdekei fűződnek ahhoz, hogy az ő valóságos vagy vélt ellenségeikkel (Iránnal, Szíriával, Oroszországgal és az oroszokkal való stratégiai együttműködést régóta szorgalmazó németekkel) normalizálja, illetve elmélyítse a kapcsolatait, mint ahhoz, hogy a velük eddig ápolt különleges viszonyt továbbra is változatlanul – és gondolkodás nélkül – fenntartsa.

 

Éppen ezért körülbelül egy hónappal ezelőtt, amikor világossá vált, hogy Washington új alapokra kívánja helyezni az amerikai-orosz kapcsolatokat, Alexandr Vondra volt cseh miniszterelnökhelyettes és külügyminiszter, a térség néhány elkötelezetten Amerika-barát külpolitikai szakértője (többek között Kadri Liik Észtországból, Ivan Krastev Bulgáriából és Gyarmati István Magyarországról) és nem utolsó sorban a lengyel Külügyminisztérium képviselői megfogalmaztak egy levelet, amelyben óva intik Obamát, nehogy feláldozza közép- és kelet-európai stratégiai szövetségeseit az oroszokkal kötendő taktikai megegyezések oltárán. Az amerikai vezérkari főnök moszkvai és varsói, valamint Obama moszkvai látogatása után pedig elérkezettnek látták az időt, hogy az elsősorban lengyel kezdeményezésre és szoros lengyel-cseh-balti együttműködés keretében kitervelt akciót – az aláírások július 14 és 16 közötti gyors megszervezésével – az egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedően internacionalizálják. (A levél megfogalmazói érthető módon gondosan kerülik a korábbi republikánus adminisztráció által annyira kedvelt „új Európa” kifejezést.)

 

A július 16-án Washingtonban a már említett Alexandr Vondra és Ronald D. Asmus, a NATO-bővítés Clinton alatti fő stratégája által bemutatott és a varsói Gazeta Wyborcza honlapján közzétett levél két lényeges ponton különbözik 2003-as elődjétől: ezt nem funkcióban lévő, hanem volt tisztségviselők írták alá, és nem dicséri, hanem bírálja az amerikai külpolitikát. (További, nem lényegtelen különbség, hogy ennek a levélnek nincsenek nyugat-európai aláírói.)

 

Asmus jelenléte figyelemreméltó módon világít rá arra a tényre, hogy ez a mostani levél, amelyet hét volt elnök (két lengyel, a lett, a litván, a cseh, a szlovák és a román), a volt észt miniszterelnök és több volt külügy-, illetve védelmi miniszter is aláírt, nemcsak az ifjabb Bush elmúlt nyolc évét sírja vissza, hanem voltaképpen az elmúlt 16 év amerikai külpolitikáját, amely Clinton alatt a liberális, Bush alatt a neokonzervatív internacionalizmus, vagy ha úgy tetszik, „idealizmus” jegyében az ún. nyugati értékek és struktúrák (és az ezekkel értelemszerűen együttjáró amerikai dominancia) parttalan terjeszkedését hirdette és szolgálta, szemben az idősebb Bush által 1988 és 1992 között, Obama által pedig jelenleg képviselt óvatosabb, az amerikai nemzeti érdekeket és a nem-nyugati világot képviselő országok érdekeit is inkább szem előtt tartó „realista” politikával.

 

Ennek a panaszkodó rossz üzenetnek van egy olyan groteszk mellékzöngéje is, amit nem lehet nem kihallani belőle: mintha azt mondaná, hogy „mi, volt kelet-európai politikusok, akik országainkat Amerika megbízható klienseivé tettük, arra kérjük a Fehér Ház új urát, hogy tartsa fenn a továbbiakban is ezt a nekünk oly kedves geopolitikai hídfőállást, amely egyszerre tarthatja féken a feltörekvő Oroszországot és akadályozhatja meg, hogy az Európai Unió geopolitikai szendergéséből felébredjen”.

 

Az a tény, hogy Obamának láthatóan nincs szüksége ilyen hídfőállásra és ilyen értelemben vett kliensállamokra, óriási esélyt jelenthet Amerika valódi partnere – az önálló geopolitikai tényezővé váló Európa – számára. Hamarosan meglátjuk, hogy a Lisszaboni szerződés által lehetővé tett jogi és intézményi keretekkel felszerelt Európai Unió tud-e majd élni ezzel a lehetőséggel.


Cimkék: obama, Lengyelország, EU, Oroszország, Gyarmati István

Megosztás

51 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Szóljon hozzá!