FN Blog / Világnapló / Magyar nemzetpolitika
Nyomtatás Betűméret
Magyar nemzetpolitika 2009-08-25 08:19:02
Budapestnek kötelessége, hogy a magyar nemzet egységét – a nemzetközi joggal összeegyeztethető minden lehetséges módon – előmozdítsa, de az már nem feltétlenül, hogy ezt hangosan ki is mondja, és látványos szimbolikus gesztusokkal minden adandó alkalommal kifejezésre juttassa.

 

A Sólyom László tervezett révkomáromi látogatása körül kialakult botrány sajnálatos módon elterelte a figyelmet a lényegről, vagyis arról az üzenetről, amelyet a magyar köztársasági elnök augusztus 20-i  budapesti és augusztus 21-i (a pozsonyi magyar nagykövet által a révkomáromi szoboravatón felolvasott) beszédében megfogalmazott.

 

Sólyom László a magyar nemzet egységének szolgálatát elnöksége egyik fő törekvésének nevezte, világossá téve, hogy ezt az egységet „csakis etnikai, nyelvi, kulturális és identitásbeli közösségként kell elképzelnünk, vagyis úgynevezett kulturális nemzetként”. A kulturális értelemben vett magyar nemzet egységének fenntartása „semmiképpen nem veszélyeztetheti azon államok szuverenitását (...), amelyekben a kulturális nemzet egyes részei, kisebbségként élnek. A Magyar Köztársaság többszörösen, szomszédaival pedig külön-külön is megerősítette nemzetközi szerződésekben, hogy a határokat sérthetetlennek tartja.”  

 

Ahhoz azonban, hogy a magyarság mint egységes nemzet a Kárpát-medencében fennmaradhasson – ami csak úgy lehetséges, ha minden egyes nemzetrész mint közösség fennmaradhat és szabadon fejlődhet –, alapvető szemléletváltásra van szükség mind Magyarországon („nem ismétlődhet meg a testvérek megtagadása”), mind a szomszéd országokban („Bárcsak meghallanák és megszívlelnék István király intelmét a soknyelvű és sokszokású országról!”), mind pedig az Európai Unióban (ha az Európai Unió „meg akarja találni időszerű feladatait és hivatását, hogy az európai polgárok valamennyi közösségének uniója legyen, akkor az államok, a politikai nemzetek mellett, a régiók és az etnikai-nyelvi-kulturális közösségek, vagyis a kulturális nemzetek uniójává is kell válnia”).

 

Ezekkel az általános nemzetpolitikai irányelvekkel nem lehet nem egyetérteni. „Az összes magyar nemzetrész képviselői által elhatározott nemzetpolitika” ideális megoldás volna. Azt azonban látnunk kell, hogy sem Magyarország, sem a közép- és kelet-európai szomszédság, sem az Európai Unió állapota nem teszi lehetővé, hogy egy ilyen explicit nemzetpolitikai stratégia sikerében reménykedhessünk.

 

A köztársasági elnök által szorgalmazott változás leginkább még Magyarországon következhet be, ahol a jövő tavasszal (vagy hamarabb) sorra kerülő választásokon a vázolt nemzetstratégiától idegenkedő (vagy azt egyszerűen csak irreálisnak tartó) baloldal (a szocialisták és a liberálisok) történelmi veresége várható. Mivel utóbbiak valószínűleg eltűnnek a politika színpadáról, és a Szocialista Párt jövője is kérdéses, lehetséges, hogy nem egyszerű kormányváltás, hanem valóságos korszakváltás következik. Békés Márton, az „új konzervatív szellemi csoportosulás” egyik animátora szerinta társadalomban már megnyílt lehetőségeket” kihasználó, a „politikát domináló jobboldali vezetés” és a „szellemi vezető szerepére” készülődő konzervativizmus „kedvező összefonódására kínálkozik történelmi esély”.

 

Azt hiszem, igaza van, és ezt az esélyt azoknak sem kellene valamiféle apokalipszisként felfogniuk, akik a húsz év óta – kisebb-nagyobb, a lényegi kontinuitást nem érintő megszakításokkal – tartó, de ma már (inherens okokból kifolyólag) romokban heverő baloldali-liberális politikai és szellemi hegemónia aktív résztvevői voltak. Azoknak pedig – mint e sorok írójának is –, akik tulajdonképpen végig a senki földjén helyezkedtek el, vagyis valójában egyik táborhoz sem tartoztak (és tartoznak), még kevésbé van okuk arra, hogy ne kiváncsi érdeklődéssel, sőt empátiával fogadják ezt a fordulatot. Persze anélkül, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintenék „a jobboldali dominanciájú Országgyűlés által megválasztandó második polgári kormány” „feltétlen” támogatását.

 

Ami „az új konzervatív szellemi csoportosulás”-t illeti („amelyben nemzedéki alapon szerveződve, az ifjúkonzervatívok is helyet szereztek már”), nekik természetesen semmi okuk „(sőt!) a jobboldal vezető erejével és médiájával konfrontálódni”. De arról azért nem kellene megfeledkezniük, hogy ilyen ok bármikor előállhat.

 

Sólyom László fentebb már idézett augusztus 20-i beszédében a következőket mondotta: „...ha valahogy túléltük a krízist, ne úgy folytassuk, ahogy azelőtt volt. Hiszen a katasztrófák, gazdasági válságok, még a háborúk is véget érnek egyszer, bármennyi pusztítást is hagynak maguk után. De a döntő pillanat ekkor jön el. (...) az igazi kérdés most már az, (...) hogyan megyünk tovább a válság után.” E szavak arra utalnak, hogy az államfő várakozással tekint a hamarosan bekövetkező változásra, de a hangnem bizonyos aggodalomról is árulkodik.  

 

Ez teljesen jogos. Nem valószínű például, hogy az elnököt különösebb lelkesedéssel töltötte el, hogy a meghiúsított révkomáromi látogatásból mindenekelőtt a Jobbik próbált meg politikai tőkét kovácsolni. Ezzel a Fidesznek és a mögötte álló szellemi hinterlandnak is számolnia kell. Mert – mint legutóbb Tölgyessy Péter nagyon helyesen rámutatott – itt „van egy kádári ösztönű társadalom”, amely azonban nemcsak a totális társadalmi önzésben nyilvánul meg, hanem – bármennyire nehéz is ezt tudomásul venni – a határon túli magyarokkal szembeni önzésben is. (A jelenség gyökerei persze – mint arra Tölgyessy is utal – sokkal mélyebbek és korábbiak.)

 

Békés Márton minden bizonnyal jól látja, hogy „a fiatalos magatartás ma konzervatív attitűdöt jelent, a huszonévesek jobbra szavaznak”, de nem szeretnék megalapozatlan feltételezésekbe bocsátkozni arról, hogy ezek közül hányan szavaznak szélsőjobbra – nem utolsó sorban éppen a „testvérek megtagadása” miatt –, és szubjektíve teljesen jogosnak érzett felháborodásukban hányan jutnak el a „magyar egység” olyan felfogásáig, amely lelkileg lehet, hogy felszabadítja őket, de politikailag tökéletes zsákutcát jelent.

 

Amikor majd Fidesz – az államfő nemzetpolitikai alapelveivel minden bizonnyal egyetértve, és az általa a határon túli magyar szakértők részvételével megszervezett konferenciasorozat eredményeire is támaszkodva – kidolgozza a saját nemzetpolitikai stratégiáját mint a kormányprogram egyik fontos részét, nem árt, ha számol néhány ténnyel. Először is egyszerűen nincsenek eszközei arra, hogy a szlovák kormányt a magyar történelemből adódó evidenciák, a románt pedig az autonómia bármiféle intézményesített formájának elfogadására bírja. Azt pedig hiába reméli, hogy ugyenezt majd a „nemzetközi közösség” vagy az Európai Unió segítségével érheti el.

 

Az augusztus 21-i esetnek nem az a legfőbb tanulsága, hogy bizonyos prágai meg bécsi glosszaírók most jót szórakoztak rajtunk  (a Die Presse glosszájának címe: Grenzlandkindereien), bár ezen is el lehet gondolkodni, hanem az, hogy az ilyen típusú vitákat lehetni éppen lehet, de nem érdemes nemzetközi fórumok elé vinni, mert azokat nem jogi, hanem geopolitikai kérdésként kezelik. Abból, hogy az EU – a horvát-szlovén tényleges határvita tapasztalatain is okulva – nem hajlandó állást foglalni az ügyben, a magyar nemzetstratégia tekintetében is le kell vonni a konzekvenciákat.

 

Nem úgy, ahogy a baloldali-liberális politikusok (egy-két figyelemreméltó kivételtől eltekintve) már régóta megtették (hogy ti. a magyar nemzet egységének fenntartásával és erősítésével  nem is érdemes foglalkozni), hanem egészen másként. Budapestnek kötelessége, hogy a magyar nemzet egységét – a nemzetközi joggal összeegyeztethető minden lehetséges módon – előmozdítsa, de az már nem feltétlenül, hogy ezt hangosan ki is mondja, és látványos szimbolikus gesztusokkal minden adandó alkalommal kifejezésre juttassa.

 

Ráadásul ez az egység – sem tartalmi, sem politikai értelemben – nem lehet Budapest-centrikus, hanem – mint arra Sólyom László is utalt – csakis pluralista, azaz valamennyi kárpát-medencei magyar nemzeti közösségnek az elmúlt kilencven évben felhalmozott kulturális és politikai tapasztalatát tükröznie kell. (A magyar nemzeti egység pluralista értelmezésére először Bíró Gáspár tett kísérletet még a kilencvenes évek legelején, az egykori Dunatáj Intézetben.)

 

Lajcák szlovák külügyminiszter magabiztosan jelentette ki a Süddeutsche Zeitung augusztus 21-i számában megjelent interjújában, hogy „mi Szlovákiában úgy véljük, hogy a problémáinkat bilaterálisan kellene megoldani, míg a magyar fél a dolog nemzetköziesítésére törekszik. Ez naivitás.” Bármennyire kellemetlen is ez a mi számunkra, de el kell ismerni, hogy Brüsszel és Stockholm elhárító reakciója neki adott igazat.

 

Ebből azonban nem azt az – elhamarkodott – következtetést kellene levonnunk, hogy akkor a pokolba az Európai Unióval, mert nem támogatja tevőlegesen a magyar nemzet kárpát-medencei fennmaradását, hanem azt, hogy nekünk az a legfőbb érdekünk, hogy az EU a lisszaboni szerződés elfogadása után fokozatosan továbbhaladjon az integráció, a politikai unió kialakításának útján. Minden olyan lépés, amely az Európai Unió államiságát erősíti – így például az EU jövendő elnökének közvetlen megválasztása, vagy a nemzeti haderők helyébe lépő közös európai hadsereg  felállítása, amit Wolfgang Schäuble német szövetségi belügyminiszter, a CDU egyik meghatározó politikusa szerint az európai polgárok többsége támogat (lásd itt és itt) –, megsokszorozza mozgásterünket és lehetőségeinket.

 

Persze csak akkor, ha a magyar nemzet fennmaradását nem öncélnak tekintjük, hanem úgy gondoljuk, hogy vár még ránk valamilyen geopolitikai szempontból releváns európai szerep.


Cimkék: Sólyom László, Révkomárom, Szlovákia, Fidesz, Jobbik, nemzetstratégia, Békés Márton, Tölgyessy Péter, Bíró Gáspár, Wolfgang Schäuble

Megosztás

43 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

6. kirsch 2009-09-03 17:23:09
A politikában nincs erölcs, csak ERŐ és... propoganda. A kettőt összetéveszteni BUTASÁG! Gyengék vagyunk ahhoz, h az elszakitott területeinket (hiába van igazunk!) visszaszerezzük. Még Néo sem folytat ilyen együgyű politikát. Horthy ugyan folytatott egy "kardcsörtetést kard nélkül" (Németh László) eredmény: még 3 falut elveszttünk (1947-ben Párizsban) és ezért sikerült elterelni Dunát. Egy utunk van a német ut, ha gazdaságilag erősek leszünk (és nem egymást esszük) talán valamikor szóbajövünk. Ha Kárpát-medencéből csak 1/3 is a miénk az a KÖZÉP! 3. helyen vagyunk geopolitikai fontosságban Európában!(Hollandia, Leo é mi, ha a németeket nem számítjuk) A magyar követséget persze meg kellene szüntetni Pozsonyban. Olyan országban ahol tilos a magyar nyelv ne tartsunk követséget! ( a bécsit el lehet érni biciklivel is!) Erre felhivhatjuk a többi ország figyelmét, azz ő nyelvük is tilos ott!(ellentétben Béccsel) De ennél többet nem tehetünk. Még a nagy ORBÁN sem!
5. lényeglátó 2009-09-01 16:11:54
Azért kapták az országot, mert követelték az anyanyelv használatot! Most meg ők veszik el? nekik szabad? Tőlük is elvenni, súrgősen!
4. Tibi34 2009-08-29 09:56:53

Szerintem öncél, mi más lehet, ez csak nekünk fontos, ez nem egyértelmű? Elsődleges szerepünk kell hogy legyen ebben: A magyar nemzet megmaradása Magyarországon, úgy hogy legalább a lábunk alatt lévő föld és víz a miénk legyen! Az EU vezető államainak szemében csak piac vagyunk, "gyarmat" amit birtokolni akarnak. Nem kell bedölni annak a tévhitnek hogy majd ők megteremtik nekünk a jobb világot, gazdasági fellendülést, azt nekünk kell elérni, ha hagyják.....
3. Kérdő 2009-08-28 14:14:33
Kiváncsi vagyok mi lenne a cikkben említett "releváns" szerep?
2. vagyunk 2009-08-28 12:55:57
00
1. 2009-08-26 09:22:49
fityisz

Szóljon hozzá!