FN Blog / Világnapló / Az új német kérdés
Nyomtatás Betűméret
Az új német kérdés 2010-02-18 12:08:42
Az eurót csak úgy lehet megmenteni Európában, ha aláássák mindeddig sziklaszilárdnak hitt fundamentumát Németországban.

 

 

A görög pénzügyi válság pillanatnyi helyzetéről és mélyebb okairól sok érdekes dolgot el lehet mondani, de geopolitikai szempontból ennél most fontosabbnak tűnik a következő dilemma: az eurót csak úgy lehet megmenteni Európában, ha aláássák mindeddig sziklaszilárdnak hitt fundamentumát Németországban.  

 

Miről van szó? Mindenekelőtt arról amit Otmar Issing professzor, a frankfurti, tehát az Európai Központi Bankhoz meglehetősen közel álló Centre for Financial Studies elnöke és a bank volt elnökségi tagja Európa nem engedheti meg magának, hogy megmentse Görögországot című cikkében (lásd itt és bővebben itt) a következőképpen fogalmazott meg: “A kilencvenes években sok közgazdász – én is közéjük tartoztam – figyelmeztetett arra, hogy belevágni a monetáris unióba politikai unió nélkül olyan, mintha a szekeret fognánk a lovak elé. Most a kérdés az, hogy a monetáris unió fennmaradhat-e politikai unió nélkül.”     

 

A helyzet az, hogy egy olyan ország szubvencionálása, amely nem tartotta be a saját maga által vállalt szabályokat, nem csak az EU-szerződéseket sértené meg, hanem aláásná az Európai Monetáris Unió alapjait is, hiszen ez utóbbi  kizárja az egyes országokban realizált adóbevételek újraelosztását. (Egy a fentiekkel egybehangzó, de kissé keményebb, német nyelvű interjúban Issing egyenesen azt mondja, hogy Görögországnak előbb rendbe kell tennie strukturális problémáit, és aztán kérhet támogatást, de nem az Európai Uniótól, hanem a Nemzetközi Valutaalaptól.)

 

A Lisszaboni Szerződés 125. cikke kimondja, hogy sem az Unió (vagyis az Európai Bizottság), sem a tagállamok  “nem felelnek a tagállamok központi kormányzatának (…) kötelezettségeiért, és nem vállalják át azokat”. A 122. cikk ugyan megengedi, hogy “a Tanács (…) a tagállamok közötti szolidaritás szellemében határozhat a gazdasági helyzetnek megfelelő intézkedésekről”, azaz “bizonyos feltételek mellett pénzügyi támogatást nyújthat”, de ez csak arra a speciális esetre vonatkozik, amikor “egy tagállam természeti csapások vagy általa nem befolyásolható rendkívüli események folytán nehézségekkel küzd”.

 

Bár a görögországi helyzetre ez nyilvánvalóan nem vonatkozik (lásd itt és bővebben itt), vannak olyan tagállamok (például Franciaország), amelyek a fenti kivételes helyzetet hajlamosak minél toleránsabban értelmezni. Ez azonban nem vonatkozik az EU (és még inkább az euroövezet) kulcsországára, Németországra. Ami – mint egy “európai forrás” a Le Monde-nak megjegyezte “egy nagyon komoly német problémával szembesít bennünket”.

 

A franciák régóta szabályos “gazdasági kormányzást” szeretnének, vagy a többieket kevésbé sokírozó kifejezéssel, a “gazdaságpolitikák koordinációját”, ami azt feltételezi, hogy mindenki – Németországot is beleértve! – megtegye a magáét azért, hogy az EU egyensúlyban maradhasson.

 

A németeket azonban ez most kevéssé érdekli, ami abból is látszik, hogy Angela Merkel német kancellár a február 11-i informális csúcsértekezleten nemcsak hogy elhárította  a Sarkozy által szorgalmazott konkrét segélycsomagot, de kis híján meghiúsította az azt – kemény feltételek mellett – csupán kilátásba helyező szándéknyilatkozatot is.

 

Wolfgang Munchaunak, a Financial Times kommentátorának az információi szerint Merkel fenti viselkedését nagyban meghatározta a német Alkotmánybíróság 1993-as döntése, amely kimondta, hogy a stabilitás az az elidegeníthetetlen alap, amelyen Németország euró-tagsága nyugszik. Ha ez megsérül, a monetáris unióban való német részvételnek nincs törvényes alapja. A Lisszaboni Szerződésről szóló tavalyi alkotmánybírósági határozat még tovább gyengítette az eurózóna hatékony gazdasági kormányzásának lehetőségét, amennyiben félreérthetetlenül leszögezte, hogy a makrogazdasági politika az egyes tagállamok kizárólagos kompetenciájához tartozik. Úgyhogy – mondja Munchau – “ne legyenek illúzióink Németország politikai és jogi mozgásterével kapcsolatban. Németország készen áll arra, hogy szolidáris legyen az euróövezet gyengébb országaival, ha azok spekulatív támadás áldozatai. Már ez is óriási lépés volt előre. De senki ne várjon tőlük sokkal többet.”     

 

Persze, a német alkotmánybíróság határozata nem szentírás. Különben is, számos jogász nem ért vele egyet. És – ami ennél fontosabb – a CDU több, egyértelműen euroföderalista álláspontra helyezkedő kulcsfigurája sem. Lehet tehát rajta változtatni, ha megvan hozzá a megfelelő politikai akarat.

 

De megvan-e? Ez a lényegi kérdés. Az új német kérdés.

 

Munchau egy korábbi, közvetlenül a tavaly júliusi alkotmánybírósági határozat után írott, és az azóta bekövetkezett fejleményeket pontosan előrelátó cikkét a következő szavakkal zárta: “A bíróság döntése a Berlinben jelenleg uralkodó nacionalista, a Bismarck utáni korszakot idéző politikai hangulatot tükrözi. Németország euróövezetbeli társainak minden okuk megvan az aggodalomra.”

 

Wolfgang Munchau, aki 2003-ig a frankfurti Financial Times Deutschland társfőszerkesztője volt, és jelenleg Londonban él, nyilván tisztában van azzal, hogy a Berlinben uralkodó nacionalista hangulat meg sem közelíti az Angliában uralkodó nacionalista hangulat mélységét és avittságát. (Elég csak a hamarosan hatalomra kerülő konzervatív párt EU-politikájára vagy a tory árnyékkormány védelmi miniszterének harcias Irán-elleni kirohanására utalni, mely utóbbi a brit birodalmi nacionalizmus legrosszabb  időszakát idézi.)       

 

De az angol nacionalizmus, bármilyen virulens legyen is – különösen, ha bizonyos politikusok megnyilatkozásait és a tömeglapok hangnemét vesszük szemügyre –, lényegében fogatlan oroszlán, és legfennebb csak Nagy-Britanniának árthat. A német nacionalizmus ugyanakkor, képviseljék bármilyen visszafogottan és elővigyázatosan, az Európai Unió egész jövőjét befolyásolhatja.

 

Lehet, hogy Angela Merkel csak ügyes taktikus, és nincs semmiféle nagyszabású koncepciója. De kétségtelen, hogy vannak olyan erőteljes német érdekcsoportok, amelyek úgy vélik, hogy véget kell vetni a föderalizmus és a nemzetállamiság közötti több évtizedes imbolygásnak, és a szuverenitás kérdésében egyértelműen a német nemzetállam primátusa mellett kell lehorgonyozni.  

 

Politikai értelemben ezt a felfogást csak a tipikusan kis pártok (az FDP, a mélykonzervatív bajor CSU és a baloldaliság megtépázott zászlaját emelgető Linke) képviselik, és a CDU bizonyos körei, de a német kereszténydemokrácia autentikus és meghatározó irányvonala továbbra is az euroföderalizmus maradt. Amikor a legutóbbi választások után a relatív többségét megőrző, Merkel vezette CDU koalícióra lépett az aggresszíven piacpárti és 15% körüli támogatottságával a kispárti karanténból kilépni látszó, felvilágosultan antiföderalista szabaddemokratákkal, egy pillanatig úgy tűnt, hogy a német jobbközép a maga decens nacionalizmusával hosszú távra berendezkedhet nemcsak Berlinben, hanem Brüsszelben is.

 

Aztán jött a pénzügyi válság, amely megrengette az Uniót, és jött Guido Westerwelle szabaddemokrata elnök adócsökkentést és a szociális állam bástyáinak lerombolását követelő ámokfutása, ami az FDP-t újból a “milliomosok pártjá”-vá tette, és kegyetlenül lenyomta a tízszázalékos léc alá. Az ő korábbi harmadik helyüket a jelenleg 17 százalékon álló, szociális kérdésekben baloldali, európai ügyekben pedig föderalista zöldek foglalták el, akik ha országosan talán még nem is, de Németország legfontosabb szövetségi államának, a 18 milliós Észak-Rajna-Vesztfáliának a kormányában a májusban esedékes tartományi választások után már átvehetik a szabaddemokraták helyét.

 

Merkelnek pillanatnyilag nincs más lehetősége, mint hogy támogassa ezt az új, a kormány felsőházi többségét egyedül biztosító koalíciós politikát, még akkor is, ha ezzel legkomolyabb pártbeli ellenfelét, Jürgen Rüttgers észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnököt hozza helyzetbe.

 

A protestáns és gyermektelen, ráadásul a “porosz” Kelet-Németországban felnőtt Merkel tulajdonképpen kakukktojásnak számít a CDU-ban. A Rajna-vidéki katolikus, családcentrikus, a helyi hagyományokat a szupranacionális perspektívával természetes módon ötvöző Rüttgers sokkal meggyőzőbben képviseli az autentikus kereszténydemokrata értékeket. Ez abból is meglátszott, ahogy a német alkotmánybíróság fentebb említett határozatához viszonyult.

 

“Európa nem állhat le – nyilatkozta tavaly szeptemberben –. Egyetlen nagy kihívásra – mint amilyen a világgazdasági válság, a klímaváltozás vagy a terrorizmus – sem lehet nemzeti szinten megoldást találni. Éppen ezért a Szövetségi Alkotmánybíróság döntésében engem a mögötte meghúzódó államfelfogás zavar. Amely túl hagyományos, túlságosan a nép, a nemzet és az állam régi egységét tartja szem előtt. Ez idejétmúlt felfogás, amelyben a szupranacionális intézményeknek alapjában véve nincs helyük.” Rüttgers szerint nem szabad hamis ellentétet kreálni a “demokratikus” nemzetállam és az ún. antidemokratikus európai intézmények között. Annál kevésbé, mert a “politikai cél az Európai Egyesült Államok kell hogy legyen”.     

 

Mindenestre addig is, ameddig eldől, hogy a CDU-ban és a német kormányban az integrációt továbbmélyíteni vagy azt, épp ellenkezőleg, lefékezni akaró irányzat kerekedik-e felül, Németországnak – az euróövezet mediterrán fertályát sújtó pénzügyi válság miatt – sürgősen el kell döntenie, mit akar. Ha kitart jelenlegi – mondjuk így, tartózkodó – álláspontja mellett, a monetáris unió összeomlását kockáztatja. Ha viszont meg akarja menteni az eurót – és az egész EU-t – a széthullástól, ha akarja, ha nem, a politikai unió útját kell egyengetnie.    

           

          

       

 


Cimkék: Görögország, Németország, Otmar Issing, lisszaboni szerződés, Angela Merkel, német alkotmánybíróság, Wolfgang Munchau, német belpolitika, nacionalizmus, föderalizmus, Jürgen Rüttgers, politikai unió

Megosztás

15 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

3. grádics 2010-03-05 18:34:54
Küldöm újra, mert menet közben felszívódott:

Jürgen Rüttgers egy harmincadrangú, könyökvédős hivatalnok Angela Merkel szellemi kapacitásához és politikai vénájához képest.

Rosszul áll a szénája az NRW májusi válsztásán is, mert egy pártrendezvényen 6 ezer eurós díjért akartak vele készíthető interjút eladni.

Ezzel a hozzáállással No.-ban nem lehet választást nyerni, mert a válsztóknak a burkolt (céges) pártfinanszírozás nem elfogadható.

Kereshetnek Rüttgers helyett gyorsan valakit, aki szavazatokat hoz a CDU-nak, mert Rüttgers ezek után biztosan nem fogja teljesíteni a Berlinben elvárt normát.
2. angyalfi 2010-02-19 11:43:21
A cikk jó, alapos.
Írom ezt annak ellenére, hogy a szerzővel - valószínűleg - ellentétes véleményt képviselek: szerintem a görögöknek biza maguktól kell kimászni a gödörből. Éppen a "történelmi" előzmények miatt. Amiatt, hogy soha nem volt igazán rendben a költségvetésük, és 2. próbálkozásra is csak hazugság árán, nagy nehezen jutotottak be. Ugyanugy strukturális problémáik vannak, mint nekünk, és ezeket ugyanugy nem oldja meg egy marék pénz (akármilyen formában) mint ahogyan rajtunk sem segítene (még ha amúgy tudnánk is neki örülni).
1. fogarassy jozsef 2010-02-19 11:07:40
acikk ,gyonyoruen felvazolya a jelen politika-financiaris hejzetewt az E.U. rszagaiban.

Szóljon hozzá!