FN Blog / Világnapló / Régi-új geopolitika
Nyomtatás Betűméret
Régi-új geopolitika 2010-05-15 16:33:24
Döntő pillanatról van szó, amely Európát új irányba fogja elmozdítani. Most nagyon sok minden forog kockán.

 

Van abban egy kis finom történelmi irónia, hogy a francia-német megbékélésen és szoros partnerségen alapuló európai integrációt elindító Schuman-nyilatkozat 50. évfordulóján a franciák a házasság felbomlásáról, a németek pedig egy európai-orosz parnerségen alapuló világhatalomról beszéltek.

 

Az elzászi kereszténydemokrata Robert Schuman, francia külügyminiszter 1950. május 9-i nyilatkozatában a nyugat-európai szén- és acéltermelés egyesítését “az európai föderáció első állomásá”-nak tekintette.

 

1963-as, az integráció addigi tapasztalatait összegző írásában Schuman már óvatosabban fogalmazott: “Vajon lehetséges-e már most olyan egységre jutni, amely alapján az egyes kormányok és parlamentek alávetnék magukat minden olyan határozatnak, amelyet nem egyhangúlag, hanem az államok többségének vagy a közös parlamenti gyűlés többségének egyetértésével hoznának? Nagy horderejű döntésekről beszélünk,amelyek a háború és béke kérdését vetik fel, vagyis az állampolgárok életének, a nemzet függetlenségének, a területi integritásnak a kérdését.

 

Nem hiszem, hogy érettek vagyunk a felelősségnek ilyenfajta átruházására, ahol a nemzetköti szándékok többsége rákényszeríthetné magát a nemzeti akaratra egy olyan területen, ahol magának az országnak a léte a kérdés. A szenvedélyeknek és a gyanakvásnak micsoda tombolásától kellene tartani!” (Robert Schuman: Európáért. Pannónia Könyvek, 1991. 122-123. Ugyanitt megtalálható a Schuman-nyilatkozat magyar szövege is: 159-162.)

 

Nos, a Görögországban kipattant, de az euró-övezet egészét megingató legújabb pénzügyi válság kellőképpen bebizonyította, hogy ha túl komoly érdekek forognak kockán, akkor az Európai Unió legfontosabb tagállamai, mindenekelőtt Németország és Franciaország, hajlandóak jó mélyen a zsebükbe nyúlni, hogy Görögországot megóvják az államcsődtől, az eurót – és ezzel magukat – pedig a zűrzavartól és a káosztól. De sorsközösségről, a felelősségnek nem is a kül-, hanem “csupán” a gazdaságpolitika kulcskérdéseiben történő, “jövőtudatos”, nem pedig kényszeren alapuló átruházásáról nem beszélhetünk.

 

Vagyis Európa, az Európai Unió még ma, 2010 májusában sem vált éretté a szó schumani értelmében vett integrációra. És – legalábbis a közeljövőben – valószínűleg már nem is fog, mert – mint Klaus-Dieter Frankenberger, a Frankfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai rovatvezetője nagyon helyesen írja – „az európai egységnek bő húsz évvel a berlini fal leomlása után már nincs meg az a hajtóereje, mint korábban. Az európai föderalizmus időközben történelmileg idejétmúlttá vált.”

 

„Az egyre szorosabbá váló unió” ábrándját el kell felejteni. A belső ellentétek, a kulturális, politikai és gazdasági különbségek túlságosan mélyek. Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenben együtthaladni. A teendő más, mondja a német szerző: „meg kell őrizni azt, ami van, mindenekfölött az eurót”. 

 

Ám „azt, ami van”, nem lehet csak úgy egyszerűen megőrizni. Az Európai Bizottságnak és az EU tagállamainak nem nagyon van más választásuk, mint előremenekülni. Ha el akarják kerülni a valutaunió felbomlását, akkor kénytelenek lesznek legalább az euróövezetet a megfelelő politikai intézményekkel és mechanizmusokkal felruházni, vagyis rákényszerülnek a politikai unió valamilyen formájának a bevezetésére. Ezt nevezi Günther Nonnenmacher, a FAZ főszerkesztője az európai integráció „kényszerű elmélyítésének” (Zwangsvertiefung). Ugyanezt mondta már rég, csak franciás eleganciával, Jacques Delors is: „Európa olyan, mint a bicikli. Ha nem halad előre, felborul.”

 

Május 10-én reggel – írja Timothy Garton Ash – két kialvatlan, de a hajnalra elfogadott, valóban példátlan euró-mentőcsomag miatt érthetően győzelemittas európai elnök jelent meg a Világgazdasági Fórum brüsszeli közönsége előtt, és érdekes bejelentéseket tett. “A végén kiderült, hogy a pénzügyi unió nem tartható fenn gazdasági unió nélkül” – mondta José Manuel Barroso bizottsági elnök. Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke ehhez hozzátette: „A pénzügyi unió nem maradhat fenn a gazdasági vagy – hát – a politikai unió valamilyen formájának a bevezetése nélkül.”

 

Május 13-án pedig, Aachenben, a Nagy Károly-díj átadásakor nemcsak a díjazott, Donald Tusk lengyel miniszterelnök használt nagy szavakat, hanem az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választások elveszítése és az euró-válság kezelésében nyújtott teljesítménye miatt meglehetősen megtépázott tekintélyű Angela Merkel is.     

 

Ez utóbbi azt mondta: „Ha az euró összeomlik, akkor Európa és az európai egység eszméje mond csődöt. (...) Ha nem tudunk úrrá lenni a válságon, annak beláthatatlan következményei lesznek Európára nézve. (...) Van közös pénzünk, de nincs politikai és gazdasági uniónk. És pontosan ez az, amin változtatni kell. Pontosan ebben áll a válság által megteremtett lehetőség.”

 

Ezek azonban csak szavak, és egyáltalán nem biztos, hogy a „kényszerunió” megteremtéséhez meglesz a kellő politikai akarat. Nem sokkal azután például, hogy Ollie Rehn pénzügyi biztos 13-án bejelentette: a Bizottság azt akarja, hogy a tagállamok nyújtsák be költségvetési terveik főbb vonalait Brüsszelnek, és amely országok ismételten megsértik a költségvetési egyensúlyt, komoly ellenőrzési mechanizmusok bevezetésére számíthatnak, a francia, a német és svéd kormány máris jelezte: a költségvetési törvény megalkotása a nemzeti parlamentek hatáskörében kell hogy maradjon.

 

Az euró „egzisztenciális válság”-ával figyelemreméltó elemzésben foglalkozó Henrik Müller a következőképpen látja a helyzetet: „Spekulatív támadások, rendkívüli csúcstalálkozók, mentőcsomagok – a legutóbbi napok drámaiságát nehéz volna felülmúlni. Ezek a napok minden kétséget kizáróan történelmiek.  

Döntő pillanatról van szó, amely Európát új irányba fogja elmozdítani. Most nagyon sok minden forog kockán. Lehet, hogy az európai föderális állam szükség diktálta alapító aktusának voltunk a tanúi, mint Christine Lagarde francia pénzügyminiszter sejtette. De az is lehet, hogy ami történt, a pénzügyi unió végének a kezdete, mivel a pénzügyi szempontból erős országokat – mint Németországot és Hollandiát – aggodalommal tölti el a túl erős centralizmus. (...)  Valóságos politikai bűvészmutatványra [tour de force] volna szükség, ami nem kevesebbet követel az egyes országoktól, mint hogy adják fel egójuk jelentős részét, és több hatalmat összpontosítsanak európai szinten. Vajon készen állnak-e arra, hogy ezt megtegyék? Vagy csődöt mondunk? 

Csak a jövő történészei lesznek a megmondhatói. Most bármi lehetséges.”

Nagy a kísértés, hogy itt megálljon az ember. De még nagyobb, hogy megpróbáljon válaszolni a kérdésre: mégis, mi a legvalószínűbb fejlemény? Mi fog történni? 

Wolfgang Münchau, a The Financial Times kommentátora azt hallotta, hogy tulajdonképpen egy német játszmáról van szó, amelynek az a célja, hogy létrehozzanak egy Németország mint központ körül megszerveződő „mag-Európát”. Ő ugyan nincs erről meggyőződve, de úgy véli, ”akár szándékosan, akár véletlenül jönne ilyesmi létre, az maradandó kárt okozna”.  

Az amerikai George Friedman, akit már többször idéztem (lásd itt és itt) ebben a blogban, Európa, nacionalizmus és közös sors című, május 11-i geopolitikai elemzésében azt írja, hogy a pénzügyi válság világossá tette: „Európa nem egy ország, hanem egy régió, és ebben a régióban nemzetek vannak, amelyeket a közös történelem és a közös sors kovácsolt egybe. (...) Ez azt jelenti, hogy a nacionalizmus nem halott Európában, sem a történelem. Az az önelégült nyugalom, amellyel az európaiak a saját jövőjüket szemlélik, különösen az Európán belüli geopolitikai feszültségekkel kapcsolatban, korainak bizonyulhat. Európa Európa, és történelmét nem lehet ócska kacatként félresöpörni, vagy lezártnak nyilvánítani.”

 

Abban Friedmannak kétségtelenül igaza van, hogy Európa nem az a „communauté de déstin” vagy „Schicksalsgemeinschaft”, amiről az évtized elején a francia és a német politikusok (igaz, hogy a németek már akkor is valamivel visszafogottabban) egymást túllicitálva szónokoltak. Érdekközösség, esetleg. De semmiképpen sem sorsközösség. Kérdés azonban, hogy maguk a nyugati nemzetek – a mai Amerikát is beleértve – történelmi és sorsközösségnek tekinthetők-e még egyáltalán, úgy ahogyan nagyjából a 20. század közepéig – jóban, rosszban – annak bizonyultak.       

 

Tévedés az egyesült Európát a régi nemzetek és nemzetállamok mintájára elképzelni, majd – látva, hogy az EU ennek az elvárásnak nyilvánvalóan nem felel meg – arra következtetni, hogy a tagállamok az integrációs buborék szétpattanása után ott folytatják majd, ahol abbahagyták.

 

Nem kétséges, hogy bizonyos német üzleti körökben felmerülhetett a külön német-orosz hosszú távú partnerség gondolata, mint ahogy a franciák fejében is megfordulhatott, hogy valamiféle külön úttal válaszoljanak erre. Alexandre Adler francia geopolitikus – látva Németország lassú sodródását az Ural irányába (La lente dérive de l'Allemagne vers l'Oural, Le Figaro, ápr. 3.) – magabiztosan megjegyezte: „Semmi okunk a síránkozásra, sem arra, hogy egy új Sedanon törjük a fejünk. Franciországnak vannak még bőven ütőkártyái, csak tudni kell, hogyan játsszuk ki őket.”

 

Ha hinni lehet az El Paisnak, pontosabban a hírt kiszivárogtató madridi politikusnak, május 7-én Sarkozy azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben az euró-övezet tagjai nem állnak ki valamennyien Görögország mellett, „Franciaország felülvizsgálja az euróhoz fűződő viszonyát”. Ezt a Merkel sarokbaszorítására irányuló, egyébként sikeres taktikát azonban nem szabad összetéveszteni egy új stratégia nyitányával.

 

Vagy lehetséges volna, hogy Nicolas Sarkozy, amikor de Gaulle tábornok 1940. június 18-án  Londonban elhangzott, a megszálló Németországgal szembeni ellenállásra buzdító felhívásának 70. évfordulója alkalmából majd találkozik Cameron miniszterelnökkel, egy új entente cordiale megteremtését fogja neki javasolni?

 

Nem hinném. Mint ahogy azt sem, hogy Németország egy új paktumra, egy új különalkura készülne Oroszországgal. A német-orosz geopolitikai komplementaritás kétségtelenül strukturális adottság. De csak akkor válhat egy igazi partnerség alapjává, ha beilleszkedik egy tágabb, európai-orosz, sőt amerikai-európai-orosz partnerség kereteibe.

 

Obama  hírek szerint döntő szerepet játszott abban, hogy az euró-övezet pénzügyi stabilizációs mechanizmusát (majd ezt követően a drasztikus portugál és spanyol költségvetési szigorításokat) végül is elfogadták. Mint ahogy abban is, hogy az orosz-ukrán közeledést a „Nyugat” minden különösebb ceremónia nélkül tudomásul vette.         

 

Ne feledjük, hogy az európai integráció Jean Monnet által kidolgozott és Robert Schuman által politikailag felvállalt koncepciója csak úgy válhatott történelemalakító tényezővé, hogy a szovjet típusú kommunizmus globális kihívásával szembesülő Amerika – sokszor az európaiak ellenkezésébe ütközve – azt teljes mellszélességgel támogatta.

 

Ma ugyanez a paradigma érvényesül, ha kissé más felállásban is. Amerikának ma újból szüksége van Európára és Oroszországra (amelyre 1941 és 1945 között egyszer már nagyon nagy szüksége volt). Előbbire azért, hogy a globális pénzügyi spekulációt megfékezhesse, utóbbira pedig azért, nehogy a felemelkedő Ázsia partnerévé vagy martalékává váljon.

 

Persze, Ázsia és a többi nem-nyugati térség felemelkedését most már Amerika, Európa és Oroszország öszefogása sem tudja megakadályozni. De legalább lehetővé teszi, pontosabban tenné, hogy az egykori Róma és Bizánc civilizációs örökösei még legalább egy évszázadig, ha némileg megtépázott tekintéllyel is, de globális szempontból megkerülhetetlen tényezők és főként támpontok maradjanak.

 

Ha ellenben Amerikában – Obama ide vagy oda – végül is a világuralmi ábránd, Európában a geopolitikai különutak régi, zsákutcás tradíciója, Oroszországban pedig az európai irányzattal szemben az eurázsiai irányzat kerül túlsúlyba, a Nyugat (kelet-európai perifériáival együtt) nemcsak hogy alul marad Ázsiával szemben a nagy civilizációs küzdelemben (ami tulajdonképpen természetes), de ráadásul még dicstelen is lesz a vége.


Cimkék: EU, Németorszég, franciaorszag, Amerika, Oroszország, Nyugat, Ázsia

Megosztás

20 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

4. Molnár Gusztáv 2010-05-19 09:32:09
Elemzőnek (Miklósnak és E-mate-nek a következő blogom elején válaszolok, hamarosan):
A közös nyelv hiánya valóban komoly probléma. E nélkül ugyanis nem alakulhat ki a közös és egységes politikai és társadalmi nyilvánosság, ami a politikai közösség egyik létfeltétele. Timothy Garton Ash-nek volt erről pár évvel ezelőtt egy fontos írása, amit elraktam valahova, de persze most nem tudom, hol is keressem (ezt a blogot többek között azért találtam ki, hogy minden könnyen megtaláljak, ha kell). A közös nyelv ma már csak az angol lehet, többek között azért is, mert az angoloknak semmilyen érdekük nem fűződik egy egységes európai politikai közösség létrejöttéhez, és ha netán mégis kialakul valami ilyesmi, ők ki fognak maradni belőle. De további fontos feltétel, hogy a valamilyen szinten mindenki által ismert angol mellett minél többen tudjanak franciául és németül is.
3. Elemző 2010-05-19 07:38:45
Remélem, hogy a külső fenyegetettség elég lesz az EU összetartásához. Egy dolog azonban feltétlenül szükséges lenne ehhez előbb-utóbb a pénzügyi-gazdasági összehangoláson kívül: a közös (első)nyelv. Bár a fordítóprogramok sokat fejlődtek, de még jelenleg sem jósolható meg azok elfogadható minőségű változatai megjelenésének időpontja (az eddigi jóslatok nem váltak be). A közös nyelv az egyik legnagyobb összetartó erő, a többnyelvű birodalmak könnyebben estek szét.
2. Miklós 2010-05-17 09:47:00
Az ázsiai túlsúly csakugyan meg fog valósulni, de nem ötven éven belül. Kína gazdasága túlszárnyalhatja Amerikáét és világelső lehet akár tíz éven belül, de sosem fog olyan totális dominanciát élvezni, pontosan a régióban található ellensúlyai, Oroszország, India (mindkettő atomhatalom), valamint a hanyatlásában is jelentős Japán miatt. Sosem fogja magát akkora biztonságban érezni, mint Amerika és nem lesz szüksége terrortámadásokra ahhoz, hogy ugyanolyan elhamarkodott lépésekre szánja el magát.
1. E-mate 2010-05-16 15:01:16
Az utolsó bekezdés víziói fognak megvalósulni. Úgy, hogy kezdhetünk idejében "orientálódni".

Szóljon hozzá!