FN Blog / Világnapló / Miért írom ezt a blogot magyarul?
Nyomtatás Betűméret
Miért írom ezt a blogot magyarul? 2010-07-21 13:57:24
Hát többek között azért, mert így (és csakis így) most például rájöttem arra, hogy az amerikaiakon miért nem lehet segíteni.

 

Mindenekelőtt azért, mert nem tudok elég jól angolul. Bár ha meggondolom, hogy reggeltől-estig szinte kizárólag angolul olvasok, és hogy az így összeszedett sok idézetet nem kellene magyarra fordítani, akkor lehet, hogy érdemes volna ezt a nem csekély energiát inkább ama néhány sornyi vagy sokszor csak néhány szónyi összekötő szövegnek az angol nyelvű megírására fordítani, amiért csinálom az egészet.

 

Csakhogy számomra az írás, bármilyen szerénytelenségnek tűnjék is, a megismerés, vagy ha úgy tetszik, a felfedezés egy sajátos formája, mert hát írástudó, szellemiekben járatos ember volnék, nem pedig ideológus. (Ezt alighanem így látja egyik közeli rokonom is, aki viszont angolul írja a blogját.) A kettő persze nem feltétlenül zárja ki egymást, amit azért sietek leszögezni, mert jó náhány évtizedig magam is ideológus-féle voltam, vagyis alternatívákban gondolkodtam, az agyafúrt izraeli Raif Zreik által jelzett csapdát (“az értelmiségit az különbözteti meg az ideológustól, hogy képes meglepetést szerezni magának”) úgy igyekezvén elkerülni, hogy alternatíváim a maguk idején, gondolom, elég meglepőek voltak, és nem voltam rest – a “kitartóak” nem kis megbotránkozására – időről időre újragondolni őket.

 

A helyzet mostanra alaposan megváltozott.

 

A hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében volt értelme az újrafelfedezett Közép-Európában – Bibóhoz kapcsolódva – egy a térség történelmi lehetőségeit végre megvalósító baloldali-liberális (vagy liberális-szocialista) alternatívában gondolkodni.

 

1985-86 tájékán (a lengyel Szolidaritás kudarcát feldolgozva) fel kellett ismerni, hogy a magunk erejéből képtelenek vagyunk ezt a történelmi tettet végrehajtani, nem utolsó sorban azért is, mert az értelmesebb kommunisták és titkosszolgáik rájöttek, hogy nincs mese, át kell állni. Nem volt könnyű belátni – nem a Sollen, hanem a Müssen értelmében  –, hogy a szabadulás “kívülről” és “felülről” jön, és nagyon is evilági módon “transzcendens” lesz.

 

Aztán jött – a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején – a közép-európai geopolitikai és kultúrfölény hitébe ágyazott összmagyar alternatíva eufóriája, és az elkerülhetetlen szembefordulás a baloldali liberálisokkal.

 

1996-97-ben ezt a “visegrádi” közép-európaiságot felváltotta a “neokaroling Európa” víziója, amelyet az a remény éltetett, hogy a Maastrichttól és Aachentől Bécsig terjedő “kemény mag”-hoz nemcsak “Kis-Magyarország”, hanem a transzetnikus külön-identitásába Münchausen módjára belekapaszkodó Erdély is hozzá tud kapcsolódni.

 

Amikor pedig kiderült, hogy Európa mégsem képes új, posztmodern (és posztnacionális) birodalomként felemelkedni, mi pedig az erdélyi “provinciá”-ban képtelenek vagyunk a magyar és a román nemzeti politikákkal – és az azokat félig-meddig kiszolgáló, félig-meddig irányító titkosszolgálatokkal – megküzdeni, már csak az amerikai hübrisz hamis, de nagyon is valóságos alternatívája maradt, amelyből viszont nem kértem (l. a Provincia-arhívumban: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje. 2001. októberi szám) és ma sem kérek, de nem tagadom, hogy hanyatlását és közeledő bukását bizonyos empátiával nézem – aminek George Friedman barátom Austin melletti római stílű fürdőmedencéjében úszkáló reménytelen görögként 2006 nyarán hangot is adtam.

 

Egyszóval most, hogy elérkezett az alternatívák alkonya, ideje van – megint – az alkotásnak. Nem szeretném, ha kedves olvasóim azt gondolnák, hogy ez az öregedés jele, mert bár nem vagyok már éppen fiatal, és kezdek megbarátkozni a “szophoklészi bölcsesség” előnyeivel (Gorgiász), egyáltalán nem érzem öregnek magam.

 

Ez a helyzet számomra nem új, mert mindig is nagy kedvvel (és persze váltakozó sikerrel) szerettem csiholni a világgal érintkező kategóriák szikráit (lásd Bretter György előszavát a Szövegek és körülmények rám vonatkozó részében), most azonban immár nem eszközöknek tekintem őket, nem újabb és újabb alternatívákat akarok építeni belőlük, hanem érdek nélkül, pontosabban kizárólag a még előttem álló ismeretlen kifürkészésének vágyától vezettetve szemlélem őket, amint az idézetek közötti résekben időnként kipattannak.

 

Van azonban még egy különösebb oka is annak, hogy magyarul és csakis magyarul írok. (A Provincia idején meg tudtam írni néhány dolgot – például ezt itt – románul is.)

 

Magyarország geopolitikai értelemben – legalábbis számomra – non-entitás, vagyis nem létezik. A szlovákok, románok, szerbek, horvátok, vagy a szlovének, csehek, lengyelek, osztrákok (hogy csak a szomszédokat említsem) számára a saját országuk, minden kisszerűsége és nyomorúsága ellenére, mégiscsak történelmi vívmány. Valami, amit elértek, miután évszázadokon keresztül “történelmen kívüli” létre kényszerültek.

 

Nekünk 1918. októberében – amikor Tisza István a magyar parlamentben bejelentette, hogy a háborút elvesztettük – országként mindenünk, 1944. októberében pedig, amikor Horthy a kiugrást elszerencsétlenkedte, a még élhető országnyi létünk is elveszett (akkor Magyarország – mind területét, mind pedig lakosságát tekintve – egy súlycsoportban volt Romániával; a mai helyzetet nem szeretném ecsetelni).

 

Magyarország ugyanakkor egy élhető Heimat (ezt csak németül lehet kifejezni, a “tájhaza” csupán egy megközelítés). Ebbe – megint csak számomra – beletartozik Budapest, beletartozik a Debrecen és Nagyvárad között félúton, “odaát” fekvő jóború Hegyközszentimre, ahol az odavalósi üknagyapám – Kovács József – által 1890-ben megvásárolt szőlőbirtokon gazdálkodom (a családom “bevándorló” volt, anyai ágon a Jegesek, apai ágon a Gy. Molnárok a Hajdúságból, illetve a Hódmezővásárhely környéki tanyavilágból keveredtek oda), és beletartozik – sőt annak csillagászati középpontja – a Mezőtúr környéki csodálatos vízivilág, ahol most ezt a rendhagyó blogot is írom. 

 

De sajnálatos módon már nem tartozik bele Nagyvárad, már rég nem tartozik bele Kolozsvár, és immár nem tartozik bele Szatmár és Marosvásárhely sem. A Székelyföld már egy másik Heimat, úgyhogy ne panaszkodjunk, mert nekünk kettő (sőt talán több) is van belőle.

 

Szóval ez a kvázi-Magyarország Istentől rendeltetett hely arra, hogy az ember a valóságos Birodalom helyzetét – minden zavaró geopolitikai mellékzöngétől mentesen, tehát se nem ellenségként vagy riválisként, se nem kliensként – tökéletesen megértse, és mégis teljesen kívül legyen rajta.

 

Hogy ez a kívülállás mennyire fontos dolog, arra Walter Russell Mead előző jegyzetemben idézett blogjának – mely sehogysem hagyott nyugodni – a többszöri elolvasása közben jöttem rá. Nehezen bírtam felfogni, hogy egy ilyen értelmes ember – és még sok-sok hozzá hasonló – hogyan képes ennyire szűklátókörűen gondolkodni. Hogy nem jönnek rá arra, hogy egy hermetikusan zárt világban élnek, és a végzetüket pontosan azért nem kerülhetik el, mert képtelenek kívülről látni önmagukat!

 

De hát a rómaiak is pont ilyenek voltak.

 

Szóval azért írom ezt a blogot magyarul, mert így (és csakis így) most például rájöttem arra, hogy az amerikaiakon miért nem lehet segíteni.

 

Mezőtúr (Peres-holtág, Vakota zug)


Cimkék: Magyarország, Amerika, Heimat, hübrisz, birodalom

Megosztás

27 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

2. Székely Alkibiadész 2010-09-09 22:47:03
Azért nem lehet kielégítő a látszólag öncélú szemlélődés (folytatva az előbbi gondolatot), mert a Birodalom összeomlását egyrész nem lehetséges - ha komolyan vesszük annak lehetséges konzekvenciáit - ép ésszel kívánni. Nekem pl. elég, ha az egykori pionír nyakkendőmre gondolok, amelyet meg kellett csókolnom a beöltöztetés pillanatában!

Nem lehetséges teljes pártatlanság a nemzetközi politikában még akkor sem, hogy mindezt sokszor magammal is megpróbáltam elhitetni. Tény ugyanakkor, hogy a nemzetközi politika egy fokkal kevésbé involválja az emberi érzelmeket, a pártos állásfoglalást, a lojalitást, a szervilitást, mint tenné azt a belpolitika. Csakhogy aki az amerikai vagy az európai birodalom halálát empatikusan figyeli, annak lehetetlen lesz, hogy gondolataiban ne jelenjen meg a Másik birodalom ellenvilágának a képe, úgy, hogy ma csak a kínai vagy az iszlám birodalmi választék áll a rendelkezésünkre.

Másrészt az a véleményem, hogy néhány játszma, amit a Molnár Gusztáv kész tényként, lejátszott meccsként említ, korántsincs bevégezve. Mert nem tudhatjuk (a tudás episztemológiai mélységére gondolok, vegyük mintának mondjuk a Theaitétoszt), és nem is lehet számunkra semleges, hogy lesz-e global power shift, birodalmi összeomlás, hogy merre alakulnak a kelet-középeurópai non-entitások relatív (egymáshoz mért) geopolitikai pozíciói, és végül, hogy kárpótlásul minden történelmi csapásért, amit eleink a bőrükön, mi pedig a nyomasztó történelmi tudat ballasztjaként elszenvedünk, nem-e nyer kielégülést egy, a turbulencia viszonyok közepett mégiscsak kiemelkedő, területileg, közigazgatásilag teljesen újraszerveződő posztmodern, posztnacionális, posztszuverén (és ha muszáj posztliberális, posztdemokrata, posztuniverzalista) európai birodalomban.

Léteznie kell valamilyen alternatívának! A pedagógiai funkció mellett ez lehetne a célja egy ilyenfajta blog írásának!
1. Székely Alkibiadész 2010-09-09 21:58:18
Romániai magyarként geopolitikai blogot azért kell írni, mert szükség van arra, hogy szakértő egyének bizonyos tudást átadjanak a geopolitikai non-entitások társadalmának. A válasz a címben megfogalmazott kérdésre tehát sok tekintetben hasonló a magyar filozófia mibenlétét boncoló felvetésekhez. Ugyanis - és itt vitáznom kell a szerzővel - Birodalom hanyatlását "pártatlanul" szemlélő alapállás nem lehet elégséges oka a blogolásnak és általában a geoplitikai információszerzésnek és -szűrésnek.

Szóljon hozzá!