FN Blog / Világnapló / A baseball, a sakk és a figyelő harmadik
Nyomtatás Betűméret
A baseball, a sakk és a figyelő harmadik 2010-08-16 12:16:14
Miközben a Közel-Keleten Amerika, Izrael és Irán a baseball és a sakk előnyeit latolgatja, Kína érdeklődve figyel.

 

Bár élesben (egymásra) csak az izraeli-libanoni határon lőttek, a „hadihelyzet” mégis Kelet-Ázsiában lett komolyabb. A már említett amerikai-dél-koreai hadgyakorlatra Kína több nagyszabású hadgyakorlattal válaszolt (lásd itt és itt), bár a puszta tény, hogy ezekre nem az amerikai partok közelében került sor, jól mutatja a két fél katonai ereje közötti különbséget.

 

Shen Dingli, az egyik legismertebb kínai Amerika-szakértő a mostani helyzetet az 1962-es kubai rakétaválsághoz hasonlította, amikor az Egyesült Államok pontosan azért lépett fel a szovjet atomrakéták kubai telepítése ellen, mert azok „túlságosan közel” kerülnének az amerikai partokhoz.

 

Nem vagyok katonai szakértő, tehát nem tudnám megmondani, hogy a kínaiak pontosan mit is üzentek ezekkel az erődemonstrációkkal, de gyanítom, hogy elsősorban nem a légierejükkel, hanem egyre ütőképesebb rakétáikkal akarták gondolkodóba ejteni az amerikaiakat.

 

Tom Donelly, a mindig jól tájékozott Defense Studies bloggere nemrég arról írt, hogy a kínaiak ugyan most még távol vannak attól, hogy komoly kihívást jelentsenek az amerikai ötödik generációs vadászgépek számára, de rakétáik a Japánban lévő amerikai támaszpontoknak máris komoly veszteségeket tudnának okozni, és hamarosan arra is képesek lesznek, hogy a Japánnál jóval távolabbi guami bázisokat is elérjék, és ami talán még ennél is fontosabb: hogy az amerikai repülőgépanyahajókat egy a kínai partok közelében lezajló konfliktus esetén távol tartsák.

 

Így már egészen más értelmet nyernek a kínai hadsereg hetilapjának a legújabb kínai manővereket kommentáló szavai: „Ha mások veszélyeztetik érdekeinket, van elég katonai eszközünk és technológiai módszerünk, hogy sakkban tartsuk őket.”   

 

Komolyabb konfliktusra mégsem a Koreai-félsziget környékén, hanem a Tajvani-szorostól Indonéziáig húzódó Dél-Kínai-tengeren számíthatunk Kína és az Egyesült Államok között.

 

A Délkelet-Ázsiai Államok Szövetségének júliusban megtartott hanoji külügyminiszteri értekezletén Hillary Clinton amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy a Dél-Kínai-tengerrel kapcsolatos területi viták békés rendezése és a hajózás szabadságának biztosítása az Egyesült Államok számára elsőrendű „nemzeti érdek”, hozzátéve, hogy „a tengeri területekkel kapcsolatos legitim igények csak a legitim módon birtokolt szárazföldi területeknek megfelelően fogalmazhatók meg”. Ez azt jelenti, hogy Amerika számára Kína területi igényei „érvénytelenek”, mivel azokon a sziklákon és korallzátonyokon, amelyekre Kína a vietnami, fülöp-szigeteki és indonéziai területi vizek közelében igényt tart, nem lakik senki. (Lásd a BBC cikke cégén található térképet.)  

 

Mivel Kína valamennyi említett szigetet saját szuverenitása alá tartozónak tekinti (lásd itt és itt), gyakorlatilag a teljes három és fél millió négyzetkilométernyi tengeri területhez ragaszkodik, mégpedig ugyanolyan megingathatatlan eltökéltséggel, mint Tibethez és Tajvanhoz.

 

Kína persze biztosítja a hajózás és a repülés szabadságát „a releváns országok” számára, a nemzetközi jognak megfelelően, és az esetleges nézeteltérések tárgyalásos rendezésére is kész, de kizárólag kétoldalú, nem pedig nemzetközi alapon. „Ázsia már felemelte fejét és visszanyerte méltóságát – mondta a kínai külügyminiszter ugyanazon a hanoji konferencián, ahol Clinton asszony is felszólalt. - Az ázsiai országok megfelelően, az egyenlőség és a kölcsönös tisztelet alapján tudják kezelni egymás aggodalmait.”

 

Majd kiderül. Mindenestre a tét nem csekély, különösen ha meggondoljuk, hogy a világkereskedelem több, mint fele ezen a tengeren halad keresztül.

 

Amerika globális imperializmusa feszül itt szembe Kína regionális imperializmusával. Egyik sem szebb, vagy jobb, vagy jogosabb, mint a másik. (Ez a saját kommentárom Miklós, KL és * múltkori, fontos szempontokat felvonultató hozzászólásaihoz.)

 

Nem az az igazán érdekes itt, hogy kinek „van igaza”. A nemzetközi kapcsolatok rendszerében – ezt legalább az athéniak és a mélosziak vitája óta tudjuk (Thuküdidész) – az igazság mindig hatalomfüggő. Hanem az, hogy az egyiknek előbb-utóbb engednie kell.

 

*

A fenti jegyzetet egy héttel ezelőtt írtam, de akkor nem voltam internerközelben, és ezért csak most vettem elő. Néhány kiegészítést azonban feltétlenül hozzá kell fűznöm.

 

A Közel-Keleten javában zajlik az amerikai-izraeli-iráni sakkjátszma, sok feltételezéssel és kalkulációval, de az igazi csata az Izrael szándékairól talán mindenki másnál tájékozottabb Jeffrey Goldberg szerint csak jövő tavasszal várható. Goldberg több, mint 40 jelenlegi és volt izraeli döntéshozóval, és sok amerikai és arab tisztségviselővel beszélt. Mindegyiktől megkérdezte, hány százalékos esélyt ad annak, hogy Izrael a közeljövőben megtámadja az iráni nukleáris létesítményeket, és az általános vélemény az volt, hogy „több, mint 51 százalékos esélye van annak, hogy Izrael jövő júliusig akcióba lép”.   

 

Az izraeli nemzetbiztonsági doktrína kulcseleme, amely a hatvanas évekre vezethető vissza, amikor Izrael saját nukleáris ütőerejét – a holokausztra adott válaszként –  kifejleszette, a következő: „egyetlen térségbeli ellenfélnek sem engedhető meg, hogy nukleáris szempontból egyenrangú legyen az újjászületett és ostrom alatt lévő Izraellel”.

 

„A második világháborúban – mondta az egyik izraeli tisztségviselő Goldbergnek – a zsidók nem tudták megállítani Hitlert, és hat millió zsidót legyilkoltak. Most hat millió zsidó él Izraelben, és valaki azzal fenyegetőzik, hogy meg akarja semmisíteni őket. De most megvan hozzá a hatalmuk, hogy megállítsák őket.”

 

 

A most éppen Jeruzsálemben tartózkodó George F. Willnek, Amerika talán legtekintélyesebb jobboldali politikai kommentátorának Netanjahu hasonló hangnemben beszélt. 1948, vagyis a zsidó állam megalakulása és első háborúja – szerinte – a következőket jelentette: „2000 év óta először a szuverén zsidó nép meg tudta védeni magát az ellene irányuló támadással szemben. (...) Népünk tehetetlenségének [powerlessness] tragikus históriája a magyarázat arra, miért van szüksége a zsidó népnek az önvédelem szuverén hatalmára.”

 

Ezt a különös doktrínát (amellyel Will a jelek szerint egyetért, hiszen Netanjahu szavaihoz szükségesnek látta hozzáfűzni: „Ha Izrael megtámadja Iránt, a világ nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették előre.”) sokféleképpen lehet bírálni.

 

A Leverett-házaspár például úgy, hogy rámutat: „Bármennyi anticionista vagy akár antiszemita idézetet hordanak is össze (Gerecht - -, Goldberg és mások) iráni politikusoktól, a kellemetlen tények aláássák az Iszlám Köztársaság–Harmadik Birodalom-analógiát: nagyjából 25-30 ezer zsidó él Iránban, akiknek a polgári státusa ugyanolyan, mint a többi iránié. Az Iszlám Köztársaságban az alkoholfogyasztás törvénybe ütközik, de a zsidók (és a keresztények) számára vallási szertartásaik és személyes fogyasztásuk céljára nem tilos a bor. Az iráni politikusok gyakran megkérdőjelezik Izrael politikai legitimitását és jósolják azt, hogy a demográfia végül is ki fogja kényszeríteni az egyállami megoldást Palesztinában. Igaz, hogy Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök a holokausztot megkérdőjelezve provokatív kijelentéseket tett. De sem Ahmadinezsád, sem semmilyen más iráni vezető nem fenyegetőzött azzal, hogy katonai konfliktust kezdeményezve meg akarná semmisíteni Izraelt.”    

 

Leverették nagyon fontosnak tartják azt is, amit maga Goldberg is elismer nagyon korrekt módon megírt, alapos esszéjében: „A tisztesség megkívánja, hogy elismerjük: az izraeli légierő és az izraeli atomarzenál léte nyilvánvalóan [axiomatically] azt jelenti, hogy az iráni atomprogram nem Auschwitz megfelelője.”

 

Én másként közelítem meg a kérdést. Goldberg mostani írásában visszautal Netanjahuval 2009. márciusában folytatott beszélgetésére. Az akkor éppen miniszterelnöki esküjéhez készülődő politikus természetesen nem ismerhette el az ország atomarzenáljának a létét, amely – írja most Goldberg – „több, mint 100 atomszerkezetből áll, amelyeket rakétákkal, bombázókkal vagy tengeralattjárókról lehet célba juttatni (hírszerzési források szerint két ilyen tengeralattjáró jelenleg a Perzsa-öbölben tartózkodik)”. „Nem akarhatja senki, hogy egy messianisztikus és apokaliptikus kultusz atombombákkal rendelkezzék. Ha a szélesre tágult szemű hívő ráteszi a kezét a hatalomra és a tömeghalált okozó fegyverekre, akkor a világnak jó lesz vigyázni, és Iránban ez történik.”

 

Nos, ha az izraeli nemzetbiztonsági stratégia fentebb már említett alapeleme (hogy ti. a Közel-Keleten csak Izrael rendelkezhet atomfegyverrel) a holokauszt valóságos, de alapvetően irracionális tényére épül, akkor az épp olyan „messianisztikus és apokaliptikus” jellegű, mint az, amit Netanjahu és legbelsőbb munkatársai Iránnak tulajdonítanak.

 

Mivel ezt nehéz elhinnem, marad a másik lehetőség, ami nem sokkal kellemesebb. Az, hogy Netanjahu és köre számára a holokausztban kiteljeselő kétezeréves zsidó tehetetlenség csupán hivatkozási alap, csúnyább szóval ürügy a nukleáris paritás elutasítására. Ez utóbbit ugyanis valójában egy sokkal prózaibb és racionálisabb okból nem hajlandóak elfogadni.

 

Hogy miért, arról szintén Goldberg tudósít bennünket, akinek a nem-likudista Ehud Barak hadügyminiszter elmondta, hogy „a cionizmusra leselkedő legnagyobb veszély a minőség felhígulása. A zsidók tudják, hogy a világ bármelyik sarkába elmehetnek. Az igazi próbatétel számunkra az, Izraelt olyan vonzó hellyé, mind az oktatás, mind a tudomány, mind az életminőség tekintetében az emberi társadalom olyan élenjáró helyévé tegyük, hogy még az amerikai zsidó fiatalok is ide akarjanak jönni. Ezt a képet veszélyezteti Irán. A mi fiataljaink úgy dönthetnek, hogy máshová mennek, ha nem akarnak az atomtámadás veszélyének kitéve élni.”    

 

Milyen ország Izrael? Ez tehát az igazi kérdés. A fentiekből kiderül, hogy olyan, amely nemzetbiztonsági stratégiáját tekintve a (közel-keleti) nukleáris exkluzivizmus álláspontjára helyezkedik. Ez egyre kevésbé tartható. És ugyanez a helyzet a – később tárgyalandó – egyéb exkluzivizmusokkal is. És ha ez igaz, akkor Izrael számára az igazi „egzisztenciális veszély”-t nem Irán vagy a Hamasz vagy a Hezbollah, hanem saját maga jelenti. Ebből a zsákutcás helyzetből ígérhet – átmeneti – kiutat az Irán elleni katonai akció.

 

*

Az utóbbi időben Izraellel szemben egyre kritikusabb hangot megütő Steve Clemons Goldberg esszéjéről szóló blogjában megemlíti, hogy  Ali Larinjani volt iráni nukleáris főtárgyaló egyszer egy kérdésére ezt válaszolta neki: „Önök, amerikaiak baseball-játékosok. Mi, irániak sakkjátékosok vagyunk. És a sakk veri a baseballt.”

 

Miközben a Közel-Keleten a baseball és a sakk küzdelme zajlik, a Távol-Keleten az egyik játékban sem jeleskedő Kína Japán helyébe lépve a világ második gazdaságává vált, érdeklődve figyeli az amerikaiak Perzsa-öbölbeli hadikészülődéseit, és azon töri a fejét, hogyan tudná minél gyorsabban és hatékonyabban távol tartani partjaitól az amerikai hadiflottát.


Cimkék: Egyesült Államok, Kína, Koreai-félsziget, Dél-Kínai-tenger, Thuküdidész, Izrael, Irán, Jeffrey Goldberg

Megosztás

12 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Szóljon hozzá!