FN Blog / Világnapló / Az önmérséklet stratégiája
Nyomtatás Betűméret
Az önmérséklet stratégiája 2010-08-23 11:44:40
A nemzetközi politikai rendszer és más országok belpolitikájának átalakítására irányuló kísérlet nem sikerült.

 

Barry R. Posen, a MIT biztonsági kérdésekkel foglalkozó programigazgatója 2007 végén egy fontos tanulmányban  sorakoztatta fel az önmérséklet startégiája mellett szóló érveit. Úgy vélte, hogy az a globális stratégia,  amelyet Bill Clinton és az ifjabb Bush 16 éven keresztül követett, csődöt mondott. A nemzetközi politikai rendszer és más országok belpolitikájának átalakítására irányuló kísérlet nem sikerült. A nagy transzformáció megvalósíthatatlan, ráadásul nagyon sokba kerül.

„Az Egyesült Államoknak – írta Posen – új globális stratégiát kell kipróbálnia. Biztonsági érdekeit szabja szűkre, katonai erejét használja óvatosan, ellenségeit csendben, de kitartóan tartsa szemmel, a felelősségben és a költségekben méltányosabban osztozzon másokkal, figyeljen és várjon nagyobb türelemmel. Csináljuk ezt újabb 16 éven keresztül, és nézzük meg, a végeredmény nem lesz-e elfogadhatóbb.”

Az önmérséklet stratégiája Posen szerint megkövetelné, hogy a NATO katonai dimenzióját szüntessék meg (ha az Európai Uniónak szüksége van rá, vegye át), Izrael ne kapjon többé katonai segélyt (akkor majd jobban megfontolja, érdemes-e az 1967-ben elfoglalt területeteket továbbra is megszállás alatt tartania), és az amerikai-japán szövetségi kapcsolatokon is változtatni kell, mert a jelenlegi helyzetben Japán megspórolhatja az Ázsiában elfoglalt helyzetének átértékeléséhez nélkülözhetetlen belpolitikai vitát.

Izrael, Japán és az Európai Unió politikai szövetségese maradna Amerikának, de az ingyen kapott biztonsági garanciákra nem számíthatnának többé. Izraelnek például lehetővé kell tenni, hogy továbbra is beszerezhesse az amerikai katonai felszerelésekhez szükséges alkatrészeket, és új felszereléseket is kapjon, de csak „abban a mértékben, amely a békéhez vezető regionális katonai egyensúly biztosításához szükséges”.

Washingtonnak fel kellene ugyan adnia az arab országokban lévő katonai bázisait, de ha például Irán terjeszkedő politikája veszélyeztetné a vele szomszédos arab országokat, illetve az ottani amerikai érdekeltségeket, a megfelelő nagyságú amerikai haderőt bármikor oda lehet irányítani.

Az önmérséklet stratégiája értelmében Amerikának abban az esetben sem érdemes a megelőző (konvencionális) csapásmérés eszközéhez folyamodnia, ha bizonyos államok, mint például Észak-Korea és Irán – Amerika katonai vagy politikai beavatkozásának elhárítása céljából – atomfegyekre tesznek szert. Az elrettentés politikája sokkal célravezetőbb, csak egyértelművé kell tenni, hogy amennyiben „fontos kérdésekben megpróbálnak a nukleáris fenyegetés eszközéhez folyamodni”, a nukleáris nagyhatalmi státusát a jövőben is fenntartó Amerika megelőző atomtámadására számíthatnak. („Fontos kérdés” alatt Posen feltehetően azt érti, hogy valamelyik szomszédjukat fenyegetik, az ugyanis, hogy a presztizsüket kívánják növelni, Amerikát nem érdekli, mint ahogy az sem, ha őt „fenyegetik”, hiszen – pontosan e stratégia értelmében – konvencionális eszközökkel úgysem óhajtja megtámadni őket, és politikai rendszerük megváltoztatására sem törekszik.)        

A lényeg: preventív háborúk helyett elrettentés és fékentartás, a regionális biztonsági relációk közvetlen  menedzselése helyett a regionális katonai egyensúly fenntartása a világ legkülönbözőbb pontjain. A „megszokás” és az „érzelem” helyett tehát a „realizmus” és a „racionalitás” mellett kell dönteni. 

Barack Obamának eddig pontosan másfél év állt rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a stratégiát, vagy legalább ennek legfontosabb elemeit magáévá tegye és a gyakorlatban alkalmazza. Az érzelem helyett kétségtelenül a racionalitás mellett döntött, de az ennek megfelelő cselekvésre már képtelennek bizonyult, és így végeredményben a habozás politikáját választotta.   


Cimkék: Barry R. Posen, önmérséklet, elrettentés

Megosztás

10 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

3. Székely Alkibiadész 2010-09-19 23:50:32
Véleményem szerint az USA helyzete nem ennyire válságos. Inkább Nye véleményével értek egyet, aki interjúiban fenntartja korábbi véleményét, hogy az amerikai (katonai) hatalom szupremációja továbbra is adott. Végtére, az amerikai katonai kudarcok nem mérhetők a teljesen szétvert és megalázott római légiók sorsához.

A megoldás a kétségtelenül érezhető relatív (éppen ezért legfeljebb közép-, vagy hosszútávon hanyatlik le, ha lehanyatlik a Birodalom. A rómaiakat sem tette tönkre a carrhaei csata) hanyatlás elkerülésére részben hasonló Posen javaslataihoz. Csakhogy még nem kell ennyire szerénynek lenniük az amerikaiknak. Elég lenne a R. Cooper féle posztmodern imperializmus tanácsát megfogadni, hogy a premodern és nem liberális államokkal szemben a nyugatnak nem kell demokratikusan megnyilvánulnia. Ehhez hasonló Luttwak egyik youtubos interjúja, ahol az USA számára adott tanács úgy foglalható össze, hogy "Hagyjátok a demokrácia kiterjesztését! Ettől még bombázhattok ahol csak akartok, de dobjátok le a bombát, és menjetek tovább!"

Végül is a nagy kérdés - kíváncsi vagyok Molnár Gusztáv véleményére -, hogy ha eljön az ideje a Birodalom visszavonulásának, nem fognak-e először inkább a világmegváltó meliorizmusról lemondani, mint nagyhatalmi státuszáról? A kezüket, vagy a lábukat fogják amputáltatni??
2. Molnár Gusztáv 2010-08-26 17:03:42
Jó kérdés. Amerikának egyelőre az a legnagyobb problémája, hogy megfékezze Izraelt: nehogy ő támadjon.
1. * 2010-08-24 04:20:44
Ez valóban nagyon fontos tanulmány. Posen pontosan látja az amerikai erő korlátait, és azoknak megfelelő stratégiát javasol. Kiváló stratégiát vázolt fel.

Egyetlen részlet hiányzik az általa felvázolt jövőképből, de sajnos ez teljesen rombadönti az elképzeléseit. Nem mond semmit arról, miképpen tömhetik meg a zsebeiket (zsákjaikat? páncéltermeiket? ja, a számláikat, és csak virtuálisan) pénzzel az amerikai ipari-katonai komplexum óriás cégei. Ugyanis nem a "megszokás" és az "érzelem" vezérelte másfél évtizedig az amerikai külpolitikát, hanem ezek az arctalan és nehezen nevesíthető hatalmasságok. Ők vitték bele az iraki és az afganisztáni háborúba. Számukra ezek hallatlanul nyereséges vállalkozások, míg az amerikai népnek csak eladósodást, az ott szolgáló katonáknak és családjaiknak pedig szenvedést és halált hoznak.

Ez nem "balos", netán "marxista", még kevésbé muszlimbarát vélemény részemről. Egyszerűen egyetértek Posennel. Elérhetetlen célok kitűzése, majd azok eléréséért folytatott kilátástalan küzdelem pontosan kiszámítható végeredményekre vezet.

Ha elfogadjuk ezt, akkor megkísérelhetjük árnyalni, finomítani a Posen által felvázolt stratégiát. A NATO katonai dimenzióját például nem megszüntetni, inkább átalakítani kellene, a tagországok közös érdekeinek megfelelően. Izrael támogatása alaposabb, hosszabb elemzést kívánna, most nem mennék bele. A Japánnal kapcsolatos kérdésekbe sem. Végül a nukleáris fegyverek elterjedése ellen sokkal határozottabban kellene fellépni mint most, de semmiképpen nem olyan gyenge "bizonyítékokra" támaszkodva, mint Irak és Szaddam Husszein esetében. Ugyanis a(z egykori) szuperhatalmak tömegpusztító fegyverei hosszú évtizedekig stabilizálták a két szembenálló világrendszer közötti egyensúlyt, ma is stabilizálják, de a regionális konfliktusokban a kéznél lévő nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek sokkal könnyebben bevetésre kerülhetnek majd. Bukás szélén álló diktátorok (például Észak-Koreában), nemzethalállal fenyegetett kis országok (például Izrael), hatalomra törő vallási fanatikusok (például militáns iszlám erők Pakisztánban) sokkal veszélyesebbek a környezetükre és a világ sorsára nézve, mint a legfeljebb hatalmuk csökkenésétől tartó nagyhatalmak.

Minél több országnak lesznek nukleáris fegyverei, annál ingatagabbá válik majd a nemzetközi helyzet. És idővel egyre könnyebbé, olcsóbbá válik a nukleáris fegyverek kifejlesztése, egyre rövidebb idő alatt juthatnak hozzájuk a rájuk áhítozók. A világnak szüksége van egy erős, világos célokat követő, határozott Egyesült Államokra, amely más országokkal együttműködésre törekedve igyekszik stabil és kiszámítható viszonyokat elérni és fenntartani. Nincs szüksége viszont egy erőszakos, homályos indítékok által vezérelt, önkényes és olykor szeszélyes Egyesült Államokra, amely hol itt, hol ott indít háborút vélt és valós ellenségei ellen.

Egészen konkrét és nagyon rövid távra szóló kérdés: az USA megtámadja Iránt, vagy sem?

Szóljon hozzá!