FN Blog / Világnapló / Külpolitika száz évvel ezelőtt
Nyomtatás Betűméret
Külpolitika száz évvel ezelőtt 2010-09-02 19:34:18
A magyar közvéleményt száz évvel ezelőtt sem érdekelte a külpolitika.

 

Egyik idei nyári olvasmányom Gróf Bánffy Miklós trilógiája volt (Megszámláltattál..., És hijjával találtattál, Darabokra szaggattatol), azért is, mert egyre inkább foglalkoztat a magyar századelő, a történelmi Magyarország utolsó két évtizede, amelyről Bánffy könyve is szól. 

 

A magyar arisztokrácia és általában a magyar uralkodó elit életét és politikáját hitelesen bemutató nagyszabású munka egyik állandóan visszatérő témája az a krónikus és nehezen megmagyarázható érdektelenség, amellyel a korabeli magyar közvélemény a külpolitikai kérdéseket kezelte.

 

Az 1945 óta tartó egész időszakban Magyarországnak lényegében nem volt értékelhető külpolitikája, és így nem is lehet csodálkozni a külpolitikai kérdések iránt jelenleg is tapasztalható nagyfokú érdektelenségen (az 1990 és ’94 közötti időszak üdítő kivételt jelentett ebből a szempontból). Joggal feltételezhetnénk azonban, hogy a száz évvel ezelőtt nagyhatalomnak számító Ausztria-Magyarországon  mégiscsak más volt a helyzet, és legalább az európai és különösen a balkáni hatalmi erőviszonyoknak a Monarchia szempontjából igencsak aggasztó alakulását komolyan vették.

 

Erről azonban szó sem lehetett, hiszen az Ausztriához való viszonnyal kapcsolatos ún. közjogi kérdések, a magyar kardbojt mindennél fontosabb problémája, és persze a parlament életét megbénító állandó ellenzéki obstrukció éppen aktuális jelenetei sokkal, de sokkal lényegesebbek voltak, mint a külpolitika, amelyet pedig – már csak a természetesen szintén szőnyeg alá söpört nemzetiségi kérdés miatt is – mindig is létfontosságúnak kellett volna tekinteni.      

 

Bánffy, aki fiatal korában a közös külügyminisztérium diplomatájaként tevékenykedett, és innen maradt meg állandó érdeklődése a külpolitika iránt, nagyon finom érzékkel mutat rá arra, hogy ebben a külpolitikai farkasvakságban Budapestnek méltó párja volt a bécsi diplomácia is.

 

A Ballplatz, ahogy annak idején nevezték a közös külügyminisztériumot, például a Törökország európai birtokai körül kirobbant balkáni háború kezdetén azt hitte, „a török fog győzni”, és ezért nem tett semmit azért, hogy a háborút elkerülje, ami pedig a balkáni határok teljes átrajzolódásához vezetett. A balkáni háború vége felé pedig harciasan kijelentette, hogy Albánia függetlenségét minden eszközzel meg fogja védelmezni Szerbiával szemben. Márpedig, ha akkor a Monarchia okos diplomáciával nemcsak hogy hagyja, hanem kifejezetten támogatja, hogy Szerbia Albánia elfoglalásával kijusson az Adriára, három legyet is üthetett volna egycsapásra.

 

Mindenekelőtt Szerbia terjeszkedési ambícióit eltéríthette volna a Monarchia déli térségeitől és tartományaitól más irányba, és ezzel az akkor már nyilvánvalóan az entente táborához tartozó Olaszországot összeugraszthatta volna Szerbiával, Angliát pedig a Szerbia háta mögött meghúzódó Oroszországgal, amely alig várta, hogy saját flottabázist építsen ki a maga számára az Adrián. És tehette volna ezt akkor, amikor a központi hatalmak, vagyis Németország és Ausztria-Magyarország számára mindennél fontosabb kellett volna hogy legyen a létüket fenyegető és egyelőre még csak a diplomáciai előkészítés szintjén maradó hatalmas bekerítő hadművelet meghiusítása.

       

Mindennek méltó megkoronázása volt a szarajevói merénylet után a Szerbia elleni háború – és ezzel a világháború! – tudatos kierőszakolása, amit Tisza István magyar miniszterelnök megpróbált, de nem tudott megakadályozni. „Ők választották ki a pillanatot!” – kiált fel kétségbeesetten Bánffy. Azt a fatális pillanatot, amikor a világhelyzet a Monarchia számára a leghátrányosabb volt.                


Cimkék: Ausztria-Magyarország, Bánffy Miklós, világháború, külpolitika, századelő

Megosztás

10 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Szóljon hozzá!