FN Blog / Világnapló / Liberális Leviatán
Nyomtatás Betűméret
Liberális Leviatán 2010-10-01 12:26:50
Fel kell készülnünk arra, hogy a hagyományos liberális demokrácia világkorszaka hamarosan véget ér.

 

Régi tézise a brüsszeli bennfenteseknek, hogy az európai integráció válságból válságra halad előre, de most mintha minden eddiginél komolyabb lenne a helyzet.

 

Már a görög pénzügyi válság kipattanása idején világos volt, hogy az elkerülhetetlen megszorító intézkedések miatt számos EU-tagállamban társadalmi robbanás fenyeget. A legutóbbi napokban Spanyolországot általános sztrájk bénította meg, az európai szakszervezetek hívására az Unió brüsszeli üvegpalotái között százezren tüntettek, és több ezren tiltakoztak a dél-franciaországi városokban, valamint Lisszabonban, Rómában, Varsóban, Rigában és Athénban is.

 

Romániában is robbanásveszélyes a helyzet, hiszen ott – eddig teljesen szokatlan módon – a rendőrök vonultak az utcára, ami a belügyminiszter lemondásához vezetett. Miközben az ország a schengeni övezetbe való belépésre készül, az oligarchák – hírek szerint – egyre inkább a számukra barátságosabb környezetet jelentő Moldvai Köztársaságba viszik a tőkéjüket.

 

Közben a pénzügyi válság még távolról sem zárult le, és egyes szakértők azt jósolják, hogy még az év vége előtt újabb országok kerülhetnek az államcsőd szélére. Leginkább  Spanyolországot, Portugáliát, vagy éppenséggel a hosszú időn keresztül mintaországnak számító Írországot emlegetik ebben a vonatkozásban, de a közép-európai és a balti országok sem aludhatnak nyugodtan.

 

Ehhez járul a hagyományos nagy jobbközép (kereszténydemokrata) és balközép (szociáldemokrata) tömegpártok válsága. Különösen a baloldal került soha nem látott mélypontra, amit nagyon jól mutat a svédországi helyzet, ahol a szociáldemokraták először szenvedtek kétszer egymás után vereséget. Ahol meg hatalmon vannak (Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban) kénytelenek kemény megszorító intézkedéseket bevezetni, hogy rendbe tegyék zilált pénzügyeiket, ami viszont az egyre elkeseredettebb tiltakozások céltábláivá teszik őket.

 

De a hagyományos jobboldal sem áll sokkal jobban. Hollandiában például a jobbközép pártok koalíciója száztíz nappal a választások után tudott kormányt alakítani, de csak úgy, hogy elfogadta a szélsőjobboldali és élesen iszlámellenes Szabságpárt külső támogatását. Sarkozy francia elnököt, akit pár évvel ezelőtt az európai jobboldal új csillagának tartottak, már a saját pártján belül is egyre inkább tehertételnek érzik, annyira meredeken zuhan a népszerűsége.

 

A gazdasági szempontból legstabilabb Németországban pedig úgy tűnik, Merkel asszonynak új koalíciós partner után kell néznie, mert az ottani szabaddemokraták rohamosan veszítik el népszerűségüket. Az igazi politikai alternatívák hiányát mutatja, hogy miközben a hagyományos német tömegpártok stagnálnak, a zöldek népszerűsége elérte a 25 százalékot.

 

De Amerikában sem sokkal jobb a helyzet, ahol a november 12-i kongresszusi választásokon a demokraták a képviselőházban biztosan, a szenátusban pedig valószínűleg el fogják veszíteni jelenlegi többségüket, mégpedig az egyre vadabbul Obama-ellenes, fundamentalista és populista irányba forduló republikánusok javára, ami csak tovább fogja fokozni nemcsak az amerikai külpolitika, hanem az egész amerikai politikai és gazdasági rendszer már jelenleg is szembetűnő bénultságát.    

 

Egyszóval fel kell készülnünk arra, hogy a hagyományos liberális demokrácia világkorszaka hamarosan véget ér, és legfennebb azon törhetjük a fejünket, hogy az új, nyugati posztdemokratikus autoritarizmus mégiscsak élhetőbb legyen, mint a hamisítatlan orosz vagy kínai típus.    

              

*

 

Azar Gat, a Tel Aviv-i Egyetem Ezer Weizman nemzetbiztonsági tanszékének vezetője az idén nyáron megjelent figyelemreméltó könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a liberális demokráciák 20. századi (első és második világháborús) győzelme nem annak köszönhető, hogy a liberális demokrácia mint politikai rendszer „felsőbbrendű”, mint az autoritarizmus vagy a totalitarizmus, hanem elsősorban annak a véletlenszerű ténynek, hogy a fejlett kapitalista, de autoritárius hatalmak (Németország és Japán) nagyságrendileg nem mérkőzhettek az Egyesült Államokkal.    

 

A jelen helyzetre vonatkozólag Azar Gat ebből azt a következtetést vonja le, hogy a kínai és orosz posztkommunista autoritarizmus „tarthatatlansága” nincs kőbe vésve, vagyis „elkerülhetetlen” demokratizálódásuk távolról sem vehető biztosra.

 

A „demokrácia végső győzelme” mellett szóló legkomolyabb érv – Gat szerint – a következő: a történelmi tények ugyan azt mutatják, hogy a demokratikus rendszerek a modern korban bármilyen fejlettségi szintű országban megjelenhetnek, de a gyengén vagy közepesen fejlett országokban antidemokratikus rezsimek válthatják fel őket. Magas fejlettségi szint mellett azonban a demokrácia már nem bukhat meg. A fejlett demokrácia gyakorlatilag immunissá válik a megbuktatására irányuló törekvésekkel szemben, ami a nem-demokratikus rendszerekről már nem mondható el (Democracy and Development, Cambridge, Eng., 2000). Ebből következik, hogy bár lehetségesek fejlett nem-demokratikus rendszerek, a fejlett országok esetében bekövetkező demokratikus rendszerváltozás csak egyirányú lehet. Ezért hosszú távon fokozatosan csökken a fejlett nem-demokratikus rendszerek száma, ami ennek a kategóriának az eltűnéséhez vezet.

 

Vajon – teszi fel a kérdést az izraeli professzor – azok a tények, amelyek azt mutatják, hogy a fejlett demokráciák nem válthatók fel más rendszerekkel, összefüggnek-e a demokrácia második világháború utáni látványos sikerével és hegemon státusával, és így megváltozhatnak, ha megjelenik egy új, nem-demokratikus és sikeres fejlett kapitalista Második Világ?

 

„Nem tudom”, válaszolja, lévén, hogy nem próféta. Ő megelégszik azzal, hogy a 20. századi történelemnek egy kevésbé egyirányú, és a demokrácia szempontjából kevésbé győzelemittas olvasatát nyújtja.

 

A végeredményt tekintve kevéssé számít, hogy a demokrácia vajon a természetéből fakadó ellenállhatatlan előnyei vagy bizonyos kedvező, de esetleges körülmények miatt kerekedik felül. (Ami az utóbbiakat illeti, elég, ha a kontinentális Európával szemben védelmet élvező brit szigetország szerencsés helyzetére, vagy arra a szintén véletlenszerű tényre gondolunk, hogy az ott kialakult rendszert az Egyesült Államok a még nagyobb biztonságot élvező észak-amerikai kontinensen növelhette „óriás”-sá.) Annál inkább számít azonban azoknak a szemében, akik szeretnék megérteni a modernitás legalapvetőbb folyamatait. És gyakorlati szempontból is számít, mert enélkül nem tudjuk felbecsülni, milyen irányban fejlődhet Kína és Oroszország az elkövetkező években – a demokrácia globális győzelme ugyanis még nem biztos. Így a nemzetközi kapcsolatokat a 21. században nem a demokrácia globális hegemóniája, hanem a különböző rendszerek szembenállása fogja meghatározni. (Vö.: Azar Gat: Victorious and Vulnerable. Why Democracy Won in the 20th Century and How It Is Still Imperiled. Hoover Studies in Politics, Economics, and Society, New York, 2010. 76-79.) 

 

Azar Gat a liberális demokrácia elkötelezett híve (bár Izraelben ez távolról sem olyan magától értetődő). „Ahhoz, hogy előmozdítsuk a liberális demokrácia ügyét – szól könyve befejező mondata –, meg kell értenünk mind győzelmeinek okait, mind sebezhetőségének forrásait.” (I.m. 194.)

 

Azt hiszem, nekünk, perem-európaiaknak, akiknek egyszerre van rálátásunk mind az Elbán és a Visztulán túli „fejletlenebb” Kelet-Európára, mind a tulajdonképpeni, vagyis karoling Európára, nem ahhoz fűződik elemi érdekünk, hogy a demokráciát bármi áron fenntartsuk (még akkor is, ha az egyre inkább illiberálissá válik), hanem elsősorban ahhoz, hogy a liberalizmust fenntartsuk, még akkor is, ha az egyre inkább veszít demokratikus legitimitásából.

 

Többek között ezért is érdemes elgondolkodnunk azon, mi lett volna, ha az első világháborúból nem az angolszász hatalmak és Franciaország, hanem a vilmosi Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia kerül ki győztesen. A „what, if” heurisztikai módszerének alkalmazása természetesen nem azt jelenti, hogy átírjuk a történelmet, mint a Nagy Károlyt nagyon nem szerető, szellemes fiatal bajor történészek egy jó évtizeddel ezelőtt tették. Hanem azt, hogy megpróbálunk felkészülni egy olyan liberális, de kevéssé demokratikus Leviatán eljövetelére, amelyben „nekünk” már volt egyszer részünk, olyannyira, hogy ez a kettősség voltaképpen egész identitásunkat meghatározta.

 

A franciák és az amerikaiak viszont, ha kiderül, hogy az egyre inkább diszfunkcionálissá váló liberális demokrácia nem tud kilábalni „természetéből fakadó” válságából (ami persze egyáltalán nem biztos), súlyos identitásválságba is keverednek, mert az ő esetükben ez a politikai rezsim volt a döntő identitásképző elem.               


Cimkék: EU, Amerika, Kína, demokrácia, autoritarizmus, liberalizmus, perem-Európa, identitás

Megosztás

17 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

3. Székely Alkibiadész 2010-10-06 21:34:40
"Állam", "kapitalizmus", "liberalizmus", "demokrácia", "nemzet" egybeesése nem tekinthető magától értendőnek egy makroszociológiai, történeti szociológiai perspektívában. Az amerikai hegemón pozíció pedig, mint egy mobiltelefon-tarifacsomag, több elemből tevődik össze. Két korábbi hozzászólásomban ezen a fórumon én is jeleztem, hogy a viszonylagos hanyatlás terheivel bíbelődő USA számára egy állagmegőrző stratégia lehet a költségesebb elemektől való fokozatos megszabadulás. A nemzetközi kapcsolatokban ezen komponensek majdnem hogy "tetszőleges" szétbontásával és újrakombinálásával járó sok kísérleti modell létezik. A demokrácia komponens kiiktatásához hasonlóan kézen fekvő opció lehetne a liberalizmus átalakítása. Ugyanis a liberalizmus filozófiai doktrínájának, akárcsak a globális világhatalomnak, a problémája éppen univerzalizmussal kapcsolatosak. Úgy tűnik, hogy a globalizációval együtt járó migráció miatt, akárcsak a feltörekvő hatalmaknak a különféle potyautas stratégiái miatt a jövőben nem lesz olyan védelem, biztonságos állapot, ami visszacsalogatja a napot, hogy kinyílhassanak a virágok. Az önkritikus liberálisok (Rawls, John Gray) szerint probléma a doktrínával az, hogy a liberális metafizika nem képes felülkerekedni a politikai kultúrák és életformák sokszínűségén. Ezért a posztmodern posztliberális javaslatok a klasszikus 19. századi mill-i liberalizmus újjáélesztése mellett teszik le a voksukat, ahol a hangsúly a pluralizmuson és a külpolitikai kettős mérce alkalmazásán volt. Ezt a váltást a nemzetközi kapcsolatokban R. Cooper féle liberális imperializmus és a "hármas" mércét alkalmazó posztmodern állam kategóriái fejezik ki a leginkább. Valószínűleg a posztdemokratikus liberális tekintélyelvi rendszer is inkább a multikulturális sokszínűséget fogja tolerálni a liberális örökségből, mint az alapjogi szuperstruktúrát. A posztdemokratikus világ leginkább kézzelfogható jele a terrortámadások apropóján előálló "national security state" (Rorty). Én személyesen az egységesebb EU kibontakozását fékező áttétszerűen burjánzó ál-demokratikus eljárásokon változtatnék.
2. * 2010-10-01 20:00:44
Sokan rámutattak már, hogy kedvező körülmények között (béke, gazdasági fellendülés idején) erősödik a demokrácia iránti igény, kedvezőtlen körülmények között viszont önkényuralmi irányba tolódik a politika. A védett körülmények (brit szigetek, Észak-Amerika) is "kedvezőek" ilyen tekintetben.

A jelenlegi gazdasági válság (újabban inkább adósságválság) nyilvánvalóan felerősíti az erős hatalom iránti vágyat (önkényuralmi irány). Tehát nem a liberális demokrácia válik "egyre inkább diszfunkcionálissá", hanem beborult az ég, és hidegre fordult az idő. Amint kisüt a nap, ismét kinyílnak majd a virágok.

Az a nagy kérdés, mikor süt ki...
1. Pogátsa Zoltán 2010-10-01 14:18:02
Nagyon érdekes és provokatív cikk! :) A kérdés az, hogy a hagyományos és NAGY demokráciák, magas fejlettségi szinten, mennyiben maradnak demokráciák... a JFK krízis, a hadiipari komplexus, a kétpárti bebetonozódás és a korporativista lobbydemokrácia kialakulása óta sokaknak erősen kétséges, hogy az USA mennyiben tekinthető demokráciának...

Szóljon hozzá!