FN Blog / Világnapló / Kína és a vilmosi Németország
Nyomtatás Betűméret
Kína és a vilmosi Németország 2010-10-18 15:51:13
Washingtonnak nincs szüksége arra, hogy fékentartsa Kínát, mert Kína fékentartja önmagát. De valóban így van-e?

 

Amit a pekingi diplomácia és katonai vezetés jelenleg csinál, az az amerikai világhatalom talán legszínvonalasabb teoretikusát, Walter Russell Meadet II. Vilmos német császár politikájára emlékezteti.

 

Az új japán kormány egy évvel ezelőtt (Hatoyama) azzal a feltett szándékkel kezdte el működését, hogy a csendes-óceáni szigetország külpolitikájának súlypontjait lényegesen módosítsa: nagyobb függetlenségre tegyen szert Amerikával szemben és közeledjen Ázsiához, mindenekelőtt Kínához. „Ennek az álomnak most vége” – írja Mead. Kína elmélyülő kapcsolatai Pakisztánnal Indiát még inkább Amerika karjaiba kergetik, mint ahogy a korábban inkább Kína felé tájékozódó Dél-Korea is újból Amerika felé fordult, látva, hogy Kína a dél-koreai hajó elsülyesztése után Észak-Koreát támogatja.

 

Az amerikai külpolitikai szakértő következtetése világos: Washingtonnak nincs szüksége arra, hogy fékentartsa Kínát, mert Kína fékentartja önmagát. Régebben Peking puha módszerekkel, kereskedelmi egyezményekkel és segélyekkel próbálta meg növelni szomszédai fölötti befolyását. De most, hogy a kínai gazdaság növekszik és a hadsereg új fegyverrendszerekre tesz szert, a politikai döntéshozók új generációja úgy gondolja, hogy eljött az ideje a potenciális hatalmat az események tényleges irányításával felváltani. Kína túlságosan nagy hatalom ahhoz – gondolják –, hogy betartsa az eddigi játékszabályokat, úgyhogy területi követeléseiket egyre merészebben juttatják kifejezésre, ami szokatlanul éles vitákhoz vezetett Japánnal.

 

És Mead még csak nem is említi a Dél-kínai-tenger fölötti kínai szuverenitás egyre aggresszívebb kinyilvánítását, ami viszont a délkelet-ázsiai együttműködési szervezet (ASEAN) tagállamait, Vietnamot, a Fülöp-szigeteket és a többieket készeti arra, hogy Amerika támogatásával közösen lépjenek fel a kínai területi vizek mértéktelen kiterjesztése ellen.        

 

Hasonló hirtelen külpolitikai irányváltásra egy nagyhatalom részéről II. Vilmos császár idejében került sor, aki 1890-ben menesztette a német birodalmat III. Napóleon legyőzése után megteremtő I. Vilmos zseniális kancellárját, Otto von Bismarckot, aki valóságos művésze volt annak, hogyan lehet megakadályozni az új Németország elképesztő iramú felemelkedését aggodalommal szemlélő hatalmak – Oroszország, Anglia, Franciaország, Ausztria, Olaszország és Amerika – összefogását.             

 

„Willi” azonban igazi Weltmacht-tá, világhatalommá akarta tenni Németországot, és így amit Bismarck három évtizeden keresztül felépített, azt a geopolitikai antitalentumként viselkedő császár tízegynéhány év alatt (1891: francia-orosz szerződés; 1904: angol-francia entente cordiale; 1907: angol-orosz szerződés) lerombolta, megpecsételve ezzel Németország és egész Európa sorsát.      

 

„Kína jelenlegi politikája – írja Mead – úgy tűnik, Vilmos romlásba vivő úját követi. A kínai nyomásgyakorlás az olyan országokat, mint India, Japán, Dél-Korea, Vietnam, Szingapúr, Malajzia, Indonézia és Ausztrália arra késztetik, hogy szorosabbra fűzzék kapcsolataikat az Egyesült Államokkal. Kína regionális szövetségesei (Észa-Korea, Mianmar, Pakisztán) ezeknél sokkal gyengébbek és problematikusabbak. Ez egy olyan helyzet, amely II. Vilmos számára nagyon ismerős volna.

 

Sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy Kína elfeledtesse azt a kellemetlen benyomást, amit mostani lépései kiváltottak. Húsz év türelmes, kitartó erőfeszítése, amivel Kína elérte, hogy szomszédai felkarolják békés felemelkedését, hat hét aggresszív diplomáciája miatt kárbaveszett. Pontosan úgy, ahogy a szovjetek rámenőssége időről időre az európaiaknak eszébe juttatta, mennyire szükségük van az amerikai védelemre, Kína ma akaratlanul is erősíti Amerika csendes-óceáni szövetségi kapcsolatait, anélkül, hogy ez nekünk pénzbe kerülne.”

      

Nagyon érdekes, hogy miközben a kínai nyilvánosságban helyet kapnak olyan tudósítások és kommentárok, amelyek felhívják a figyelmet a túl harcias külpolitika Kínára nézve hátrányos következményeire (lásd itt és itt), az utóbbi napokban Kína minden eddifinél határozottabban juttatta kifejezésre a lakatlan Diaoyu (Senkaku) szigetekre vonatkozó igényét, és valósággal elszabadult Kínában – nem feltétlenül spontán módon – a Japán-ellenes hisztéria.

 

Látszólag minden alátámasztja tehát Mead szellemes analógiáját. A helyzet azonban ennél valamivel bonyolultabb. A japán Tanaka Sakai egy figyelemreméltó elemzésben ugyanis amellett érvel, hogy a feszültség igazi kezdeményezői azok a  Kína-ellenes japán körök – mindenekelőtt az új külügyminiszter, a Kína-ellenes héjának tartott  Maehera Seiji és mások – voltak, amelyek abban érdekeltek, hogy az amerikaiakkal karöltve megfékezzék Kínát.

 

Ezt a feltételezést támasztja alá az is, hogy januárban közös amerikai-japán hadgyakorlatokat tartanak a Ryukyu-szigetek csendes-óceáni oldalán, amely Tanaka említett elemzése szerint egy Tajvan elleni – keleti irányból – történő kínai  inváziót „fog kivédeni”, de az újabb fejlemények tükrében egyúttal a Senkaku-szigetek esetleges kínai megszállásának az elhárítására is irányulhat.        

   

A kínai-német analógiát nem gyengíti, csak egy kicsit más kontextusba helyezi Michael Stürmer is, aki A német birodalom című könyvében (Európa, 2005) arra hívja fel a figyelmet, hogy George F. Kennan diplomata és történész Decline of the Bismarckian Order című munkájában korrigálja A. J. P. Taylor tételét, amely szerint az önnön hatalmuktól megrészegült németek „úgy érezték, hogy nincs szükségük szövetségesekre, és senkinek sem kell engedményeket tenniük”. Kennan rámutat arra, hogy ez önmagában véve nem kielégítő magyarázat Németország „bekerítésére”, hiszen a status quo megváltoztatására  és a Habsburg-monarchia felszámolására irányuló a francia és az orosz törekvések már az 1880-as évektől kiegészítették egymást, az entente cordiale következtében pedig az európai egyensúly a központi hatalmak kárára tolódott el, ami „aggasztóan ingataggá tette a kontinens stabilitását”. (Stürmer, i.m. 127.)        

 

Úgyhogy a mostani kelet-ázsiai feszültséget se tulajdonítsuk kizárólag Kínának.


Cimkék: Amerika, Japán, Kína

Megosztás

18 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

3. Székely Alkibiadész 2010-10-24 18:23:45
A kínai átmenetben rejlő instabilitást és veszélyeket latolgató írás, megerősíti a Kínával kapcsolatos két kommentemet:

www.economist.com/node/17308123
2. Székely Alkibiadész 2010-10-21 23:03:07
Amerika kétségtelenül több vasat tart a tűzben. A Kína ellenes hisztéria (amelynek diskurzusai nagyban hasonlítanak a Szputnyik-sokkra, vagy a japán csoda miatt érzett - utólag alaptalannak bizonyult - aggodalomra) és a háború "elméleti" lehetőségei között számtalan átmenet létezik. Ellenfelei Kína minden gyengeségét ki fogják használni. Eléggé beszédes a júliusi Clintonné látogatás és Kína-ellenes nyilatkozatok Vietnamban. Kína automatikus felemelkedése (az ú.n. USA -Kína power shift)korántsem vehető készpénznek. És nem is tekinthető abszolút kívánatosnak az amerikai hegemónia ellensúlyozásaként. A "fragmentált autoriter" Kína összeomlása, de legalábbis deflációba süllyedése (hasonlóan Japánhoz) ugyancsak benne vannak a pakliban középtávon.
1. Miklós 2010-10-20 10:23:54
Rendkívül érdekes párhuzam. Különösen annak fényében lehet tanulságos, hogy a "vezető hatalmak" mennyire tekintik valósnak a fenyegetést, tehát mennyire hajlandóak elébe menni a konfliktusnak. Az a tény, hogy a jelenlegi amerikai kampányidőszakban a csapból is "Kína-püfölés" folyik még nem enged nagyobb következtetéseket levonni, ugyanis Amerikának jelenleg túl sok ellensége van, a világ túl sok pontján, legalább néhányukkal meg kell békülnie.
Másik szempont, hogy - bár nem értek hozzá - nekem úgy tűnik, hogy a mai USA jobban rá van utalva gazdaságilag Kínára, mint anno a gyarmatbirodalma fölött rendelkező, tehát gyakorlatilag önellátó Egyesült Királyság. Következésképpen még kevésbé engedheti meg magának a Kínával való szakítást. Márpedig amíg gazdaságilag együtt kell működnie a két államnak, a politikai torzsalkodásoknak nincs komoly jelentősége, ugyanis az egyetlen valós fenyegetés, a háború, kizárható.

Szóljon hozzá!