FN Blog / Világnapló / Remény és diverzió
Nyomtatás Betűméret
Remény és diverzió 2011-02-02 15:07:31
Nem tudhatjuk, mi fog történni, de legalább felvillant egy esély.

 

 

Ezt a jegyzetet kb. egy órával ezelőtt fejeztem be, és publikálás előtt még egyszer megnéztem az al-Dzsazíra angol élő adását. Kiderült, hogy döbbenetes dolgok történtek: a Mubarak melletti, botokkal, késekkel felszerelt, legalábbis részben titkosrendőri igazolvánnyal rendelkező tüntetők rárontottak a Tahrír téren maradt Mubarak ellenes tüntetőkre. A hadsereg – amely már hajnal óta felszólította a rendszerellenes tüntetőket, hogy miután elérték, amit akartak, menjenek haza – az elmúlt napok gyakorlatával ellentétben nem ellenőrizte és nem motozta meg a térre igyekvőket, és nem fékezi meg a rendzavarókat. Világos, hogy ez a Mubarak-rendszer brutális és egyben professzionális diverziós technikákat alkalmazó ellentámadása. A Muzulmán Testvériség egyik, a Tahrír téren tartózkodó volt parlamenti képviselője épp most fordult SOS-üzenettel a hadsereghez és a nemzetközi közvéleményhez, mások közvetlenül Obama elnökhöz. Nem tudhatjuk, mi fog történni, de úgy gondolom, mégiscsak publikálom ezt a gyorselemzést, mert legalább azt jelezheti, hogy egy – igaz, rövid ideig tartó – biztató helyzetben legalább felvillant a demokratikus kibontakozás esélye.    

(Akik élőben akarják követni az eseményeket, azoknak az al-Dzsazíra angol adását és a Guardian folyamatosan frissített élő riportját ajánlom.)

 

*

 

Amikor 2009. májusában elkezdtem ezt a geopolitikai blogot, mindenekelőtt azt tartottam fontosnak leszögezni, hogy „jelenleg a tág értelemben vett Közel-Kelet a kritikus geopolitikai térség”. Mégpedig két okból. Először is azért, mert a többi geopolitikai szempontból fontos régió (az EU, Oroszország, valamint Kelet- és Dél-Ázsia) országaival ellentétben, a közel-keleti államok nem képesek „teljes ellenőrzést gyakorolni a saját területük és a saját állampolgáraik fölött”.

 

Másodszor pedig azért, mert Amerika mint az egyetlen globális szuperhatalom, megfelelő partnerek hiányában (mint amilyen Nagy-Britannia, Franciaország és Németország Európában, Oroszország a szűkebb értelemben vett – vagyis Oroszországból és Közép-Ázsiából álló – Eurázsiában, Kína és Japán Kelet-Ázsiában, India pedig Dél-Ázsiában), Obama minden jószádéka ellenére sem tudhat a régió egészével egy működő geopolitikai partnerséget kialakítani. Ennek hiányában pedig nagyon nehezen mondhat le a neokonzervatívok által nélkülözhetetlennek tekintett geopolitikai szupremácia gyakorlatáról.        

 

Úgy gondoltam akkor, hogy az igazi problémát Amerika számára nem a nyíltan ellenséges államok (Irán, Szíria) és az ún. nem-állami aktorok (al-Kaida, tálibok, Hamasz, Hezbollah) jelentik, hanem a „szövetségesek”. Hiszen egyrészt ott van Izrael mint a legfontosabb szövetséges, amelynek a kormánya  nincs abban a helyzetben, hogy a hatszázezernyi ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi zsidó telepes közül nagyjából százezret erőszakkal kitelepítsen (azoknak a kolóniáknak a lakóiról van szó, amelyek egy független palesztin állam megalakulása esetén semmiképpen sem maradnának izraeli fennhatóság alatt). Ez ugyanis polgárháborúhoz vezetne Izraelben. Így Izrael, bármennyire fontos szövetséges is, valójában inkább stratégiai tehertétel Amerika számára, amennyiben a vele szomszédos arabokkal (mindenekelőtt a palesztinokkal) egy évszázad óta fennálló konfliktusa gyakorlatilag meg- és feloldhatatlan.

 

Másrészt ott vannak az ún. mérsékelt arab államok (Egyiptom, Jordánia, Szaud-Arábia, a Perzsa-öböl országai) mint Amerika hű, de nagyon gyenge lábakon álló, saját lakosságuk által csupán eltűrt, de el nem fogadott szövetségesei. (Az amerikai katonai, pénzügyi és politikai támogatás nélkül feltehetően állami integritásuk megőrzésére sem képes Irakról, Afganisztánról és Pakisztánról nem is beszélve.)

 

Már 2009 közepén is világos volt tehát, hogy Washingtonnak a Közel-Keletet (szövetségeseit is beleértve) gyakorlatilag kézi vezérléssel kell irányítania, vagyis e régió esetében nem mondhat le a geopolitikai szupremáciáról, mégha ez – Obama hatalomra kerülése óta – egyáltalán nincs is ínyére, hiszen különben vagy egy vele ellenséges hatalom (Irán) lesz a regionális hegemón, vagy kaotizálódik az egész – a világ olaj- és gázellátása szempontjából kulcsfontosságú – térség, annak minden belátható és beláthatatlan következményével.       

         

Nos, a Tunéziában elkezdődött és most Egyiptomban kritikus szakaszához érkezett arab forradalom azt sejteti, hogy Amerika nem ellenségei (az Al-Kaida és Irán), hanem barátai (mindenekelőtt Egyiptom) miatt lesz kénytelen lemondani a szupremáciáról, amennyiben ezek az ún. mérsékelt arab államok most valóban függetlenné válnak Amerikától és általában a Nyugattól, anélkül, hogy valamilyen más nagyhatalomnak szolgáltatnák ki magukat.

 

Az a tény, hogy ez a geopolitikai robbanás egyben egy társadalmi értelemben is illegitim, a nép által gyűlölt, Amerika és más nyugati államok által pedig mindeddig támogatott kleptokrata rendszer végét, és ennyiben a demokrácia, pontosabban a hatalmi viszonyok demokratizálódásának nagy esélyét is jelenti, örömmel kell hogy eltöltsön, de nem szabad hogy elvakítson bennünket.  

 

A Közel-Kelettel sok tekintetben rokon Balkán példája azt mutatja, hogy a demokratizálódás az egyes országok és a különböző etnikumok (felekezetek) közötti véres háborúk esélyét is megnöveli, ami pedig a „demokráciá”-t illeti, az a Közel-Keleten sem fog feltétlenül a nyugati értelemben vett liberális demokráciára hasonlítani.

 

A „népakarat” meglehetősen kiszámíthatatlan és veszélyes politikai szörnyeteg, de előbb-utóbb minden államnak szembesülnie kell vele. Ha Egyiptomnak szerencséje van, akkor a török modellt fogja követni, ami azt jelenti, hogy a hadsereg kivonul a politikából, a parlamentben pedig a mérsékelt iszlamista Muzulmán Testvériség alkotja majd a többséget, a liberális, szocialista és nacionalista színezetű szekuláris pártok pedig fontos ellenzéki (ellenőrző) szerepet fognak betölteni.

 

Ez persze pillanatnyilag csupán egy elméleti esély, vagy mondjuk inkább úgy: racionális hipotézis. Valószínűleg menet közben többször is kell majd finomítani, de nem hinném, hogy olyan – teljességgel azért nem kizárható –  események következnének be (például egy katonai puccs), amelyek miatt egészében el kellene vetni.

 

A jelek arra vallanak ugyanis, hogy egyrész körvonalazódik a senki által nem szeretett, de nagyjából mindenki számára elfogadható Mohamed el-Baradei (Nasszerről, a Muzulmán Testvériségről, Izraelről és a palesztin kérdésről szóló interjúját lásd itt) ideiglenes elnöksége, másrészt Obama – azon túl, hogy megvétózta a hadsereg tüntetők elleni bevetését –, a neokonzervatívok legnagyobb bánatára, továbbra sem kíván az egyiptomi fejlemények alakulásába közvetlenül beleavatkozni.

 

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az amerikai adminisztráció végre elfogadja a

„demokráciát legalább retorikai szinten felkaroló” politikai iszlámot

lehetséges partnerként, legalábbis addig, ameddig az betartja a demokratikus játékszabályokat. Ezzel ugyanis két legyet üthet egy csapásra. Egyrészt kialakíthatja végre az iszlám országokkal a kairói beszédben

meghirdetett partnerséget, másrészt rákényszerítheti Izraelt is arra, hogy amennyiben nem akar a saját akaratából demokratizálódó Közel-Keleten teljesen elszigetelődni, kössön sürgősen békét a palesztinokkal. (Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy Izrael erre hajlandó is lesz.)    


Cimkék: diverzió, Mubarak, török modell, politikai iszlám, demokrácia, Egyiptom, Amerika

Megosztás

11 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

10. KP 2011-02-04 11:57:21
Szerintem:
- az egyetlen tényező, amelynek az egész cirkuszból semmi komoly haszna nem lesz, az egyiptomi nép.
9. kp 2011-02-04 11:56:33
Szerintem
- USA vezetésnek 1 szerűen túl sok, egymással túlzottan ellentétes szempont között kell lavíroznia. Nyilván követnek el hibákat, de komplexen átgondolva a helyzetet, azért annyival jobban nem lehetne csinálni.
Nem lehet összeveszni Izraellel az amerikai zsidó lobbi miatt. Nem lehet összeveszni az arabokkal (még!) az olaj miatt. Nem lehet felrúgni a saját PR-t (szabadság védelmezője) az átlagemberek naivitása miatt. etc etc... Lehet frappáns megoldásokat javasolni (tán még én is tudnék párat) de ha elkezdjük szépen precízen végiggondolni, hogy mi lenne a következménye, akkor inkább ne...
8. kp 2011-02-04 11:52:43
Szerintem
- érdemes elolvasni Hetesi Zsolt cikkét. Ismerve a valódi okokat érdemes keresni a megoldást.
ffek.hu/blog/hetesi_zsolt/egyiptomrol_roviden
7. kp 2011-02-04 11:51:36
Szerintem
- az "iszlám diabolizálása" a ló másik oldala. Az iszlám (csakúgy mint a kereszténység + a legtöbb más vallás) azt képviseli, hogy 1.hinni kell 2. abban és ugy kell hinni amit és ahogy ők gondolják. Mivel elég sok, a mindennapi életvitelre, társadalmi kapcsolatokra/megnyilvánulásokra hatással lévő előírása is van (talán több mint a többinek általában) ezért természeténél fogva nem igazán férhet össze egy világi rendszerrel. Ref. Németország, Franciaország - talán nem kell ragozni. A török példát én inkább tekinteném kivételnek. Nehéz lenne még egy iszlám alapon irányított országot mondani, amely akár csak közel is lenne az európai eszményhez. Némelyik kifelé is agresszív (klasszikus példa Irán) legtöbben csak a határaikon belül erőszakolják - az általam helyenként értelmetlennek tartott - iszlám előírásokat mndenkire.
6. Miklós 2011-02-03 10:03:33
Elnézést, amikor ElBaradei-t írtam, Omar Suleiman-ra, a frissen kinevezett alelnökre gondoltam. Nem csoda, hogy félreérthető volt.
5. Gábor 2011-02-03 01:08:18
Reménykedjünk, hogy minél hamarabb végetér a vérontás, és normalizálódik a helyzet! Borzalom ez az egész, ahogy és amiként történik. A turizmus terén most egy hatalmas visszaesés fog következni, és emiatt mégnagyobb nyomor. Imádkozom, hogy az Egyiptomi Múzeum átvészelje ezt a borzalmat. Ember ember ellen. Szörnyű!!!!
    1 2    Következő 6 »

Szóljon hozzá!