FN Blog / Világnapló / Doktrínák és utak
Nyomtatás Betűméret
Doktrínák és utak 2011-02-13 16:41:19
Lassan kezdjük felfogni, hogy Obama az első nem „nyugati” elnöke az Egyesült Államoknak.

 

A neokonok valóban rosszabbak, mint a vámpírok (legalábbis Kurt Campbell amerikai külpolitikai elemző szerint), mert azokat egy ezüstgolyóval le lehet lőni, ők viszont halhatatlanok. Mubarak még le sem mondott, és Charles Krauthammer már meg is szabta az új irányvonalat: nem freedom agenda kell nekünk, csak úgy általában, nem akármilyen szabadság, hanem szabadság-doktrína, amely világos és félreérthetetlen irányelvek alapján megmutatja nekünk, mit lehet és mit nem lehet.   

 

Krauthammer okfejtése majdnem olyan lendületes, mint a trockista IV. Internacionálénak az egyiptomi forradalommal kapcsolatos álláspontja. Csak az a különbség köztük, hogy míg utóbbi El-Baradeit a burzsoázia, előbbi (egy másik írásában) a Muszlim Testvériség szálláscsinálójának, pontosabban – egy igazán karakterisztikus lenini kifejezést használva – „hasznos idiótá”-jának nevezi.   

 

Ezekkel a direktívákkal csak az a baj, hogy nem áll mögöttük sem „a párt”, sem az állam, csak a tan hipnotikus ereje, és így – tényleges hatalom híján – (szerencsére) üres gesztikulálássá válnak. Krauthammer szerint ma Amerikának ugyanúgy meg kell akadályoznia az „igazi” demokráciát veszélyeztető Muszlim Tetvériségnek a hatalomba való bekerülését (ha a hatalomváltás folyamatában való részvételét már nem is lehet elkerülni), mint ahogy Truman idejében – minden lehetséges eszközt latba vetve – sikerült távol tartani a hatalomtól a nagyon jól szervezett és jelentős tömegtámogatással rendelkező nyugat-európai kommunista pártokat.

 

Ez az – egyébként szellemes – analógia nemcsak az ideológiai álmodozás szép példája, hanem történelmileg is téves. A Muszlim Testvériséget legfennebb a hetvenes évek második felének olasz és spanyol eurokommunista pártjaihoz lehetne hasonlítani, nem pedig a negyvenes évek végi-ötvenes évek eleji, a Szovjetunióval szemben százszázalékosan lojális, sztálinista kommunista pártokhoz.

 

Másrészt – és ez Krauthammer legnagyobb tévedése – Amerika Egyiptomot (és a Közel-Keletet) nem egy barbár megszállás alól szabadította fel, mint Nyugat-Európával tette, és nem egy másik, nem kevésbé barbár megszállástól védte meg, hanem bizonyos értelemben maga is egyfajta koloniális, pontosabban posztkoloniális hatalomként viselkedik a térségben. Vagy legalábbis így viselkedett eddig.

 

E téren azonban komoly változásokra lehet számítani, legalábbis azok szerint, akik az amerikai elnök legutóbbi, Egyiptommal kapcsolatos állásfoglalásaiban  egy új Obama-doktrína körvonalait látják.

 

Simon Tisdall, a The Guardian kommentátora nem hiszi, hogy Obama felkarolná Krauthammeréknek az „iszlamista totalitarizmus”-t az új „vörös veszély”-ként beállító manicheizmusát. Itt egészen másról van szó.

 

A „valaha elhangzott legrosszabb beszéd”-re, Mubarak február 11-i köntörfalazására reagálva, az elnök leszögezte: „Az Egyesült Államok világosan kifejezésre juttatta, hogy mi kiállunk bizonyos alapelvek mellett. Úgy véljük, az egyiptomi nép egyetemes jogait tiszteletben kell tartani, és törekvéseiknek eleget kell tenni. Úgy véljük, hogy ennek az átmenetnek visszafordíthatatlan politikai változáshoz (…) kell vezetnie.

 

Ennek érdekében, úgy véljük, a rendkívüli állapotot meg kell szüntetni. Úgy véljük, a széles értelemben vett ellenzékkel és az egyiptomi civil társadalommal folytatandó érdemi tárgyalásoknak az Egyiptom jövőjét érintő alábbi kulcskérdésekkel kell foglalkoznia: az állampolgárok alapvető jogainak biztosítása; az alkotmány és egyéb törvények felülvizsgálása; a szabad és korrekt választásokhoz vezető világos menetrend közös kialakítása. (…)           

 

Egy új generáció nőtt fel, amely világossá tette, hogy Egyiptomnak be kell váltania a reményeit, teljesítenie kell elvárásait, és hasznosítania kell végtelen potenciálját. Tudom, hogy ezekben a nehéz időkben az egyiptomi nép ki fog tartani, és nekik is tudniuk kell, hogy az Egyesült Államokra továbbra is mint barátjukra számíthatnak.”   

 

Egyetértek Tisdallel abban, hogy ennek a doktrínának a következményei beláthatatlanok, hiszen veszélyt jelent mind az eddig érinthetetlen szaud-arábiai és öbölbeli „Amerika-barát” autokratákra, mind pedig  Izraelre nézve, amely a továbbiakban nem tetszeleghet a „Közel-Kelet egyetlen demokráciája” pózában.   

Obama természetesen nem a kiváltója, hanem csupán felgyorsítója a Közel-Keleten beindult folyamatoknak. „A tunéziai, majd az egyiptomi események miatt – írja Tisdall - az amerikai elnök kénytelen volt elindulni ezen az úton. De 2009-es kairói beszéde a bizonyíték, hogy ez nem esett nagyon nehezére. Elnöksége felénél tartva, végre elkezdte saját különös, a régi amerikai külpolitikát átalakító hozzáállását meghatározni, miután kezdetben az ósdi jelszavakkal operált. Afganisztánban, túlságosan is a tábornokai hatása alatt állva, a régi módon intézte az ügyeket. Most (…) elindult egy másfajta úton.”   

Egy nappal később, Mubarak lemondása után Obama még egyszer visszatért az egyiptomi eseményekre (videón lásd itt ): „Nagyon kevés olyan kiváltságos pillanat van az életünkben, amikor tanúi lehetünk a történő történelemnek. Ez egy ilyen pillanat. Ezek ilyen idők. (…)

 

Egyiptom több mint 6000 év óta kulcsszerepet játszik az emberi történelemben. De az elmúlt néhány héten, ahogy az egyiptomi nép követelte egyetemes jogait, a történelem kereke vakító gyorsasággal kezdett forogni. (…)   

 

Miközben a sóhajok és a hangok, amelyeket hallottunk, teljesen egyiptomiak voltak, nem lehet nem meghallani a történelmi visszhangokat – a németekét, akik leromboltak egy falat, az utcára vonuló indonéziai diákokét, a Ghandiét, amint az igazságosság útján vezeti népét. (…)

 

Tahrír azt jelenti: felszabadulás. Ez egy olyan szó, amely lelkünknek azt a szögletét érinti meg, amely szabadságért kiált. És mindörökre emlékezetünkbe idézi az egyiptomi népet – azt, amit tettek, amiért kiálltak, ahogy megváltoztatták az országukat, és ahogy ezt cselekedve megváltoztatták a világot.”     

 

Azt hiszem, lassan kezdjük felfogni, hogy Obama az első nem „nyugati”, nem a szó hagyományos értelmében vett keresztény és nem a szó hagyományos értelmében vett amerikai elnöke az Egyesült Államoknak. És lehet, hogy ezt – valahol Oklahomában, vagy egyebütt – mások is észrevették. Az az út tehát, amelyen ő elindult, nemcsak geopolitikai értelmben veszélyes, hanem veszélyes – az ő személyére nézve is.   

 


Cimkék: Barack Obama, Egyiptom, Egyesült Államok, Nyugat, neokonok

Megosztás

9 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

1. Székely Alkibiadész 2011-02-14 22:28:32
Obama demokratikus freedom agendája csak egy része a liberális hegemónia projektnek. A szabd és korrekt választások miatt létrehozandó rendszer demokráciája (tegyük fel, hogy lesz olyan neki) nem fog, nem tud érvényesülni a nemzetközi színtéren, ahol az anarchia, azaz az erősebb joga, más szóval az USA gazdasági és stratégiai érdekei kell érvényesüljenek Obama óhajai szerint is. Az Obama féle freedom agenda okait abban látom, hogy.

- ezt egyrészt kényszerből teszik, mert elszámították magukat Mubarak hatalmon maradásának esélyeit

- de hisznek abban is, hogy demokráciák (ez esetben Egyiptom és Izrael) nem fognak háborúzni és mivel a Közel Keleti államok egyébként is részei a globális gazdaságnak, ha már demokratikussá válnak, akkor még könnyebben kezelhetők a hegemonikus rendben. A hegemonikus-liberális-demokratikus-kapitalista világrendben finom, áttételes irányítási mechanizmusok vannak, beleértve az emberi jogok "monitoringját" is, amelyekre a demokráciák jobban válaszolnak, a diktatúrák immúnisak.

- van egy járulékos ok. Arra gondoltak, hátha Irán, Kína, Szíria közül legalább egyik beakad a demokratizálásba. Pillanatnyilag Iránban demokratikus szimpátiatüntetés van. Dörzsölje tehát a kezét a demokratikus világ!

Szóljon hozzá!