FN Blog / Világnapló / Bibó és az arab-izraeli konfliktus
Nyomtatás Betűméret
Bibó és az arab-izraeli konfliktus 2011-09-30 14:14:40
Bibó úgy vélte, hogy a Közel-Keleten a nagyhatalmaknak kell kikényszeríteniük a békét.

 

Tegnap Bibó István születésének 100. évfordulója alkalmából a Bibó István Szellemi Műhely Budapesten, az MTA épületében konferenciát rendezett. Én a 6., Ha Bibó István élne… című szekcióban tartottam meg Az arab-izraeli konfliktus bibói megközelítésének aktualitása című előadásomat, amelyet most közzé teszek a Világnaplóban, egyrészt mert remélem, nem fog nagyon kilógni a sorból, másrészt mert biztos vagyok benne, hogy mire a végleges szöveget a Műhelyt vezető Dénes Iván Zoltánnak leadom, az már egészen másképpen fog kinézni.

 

*

A téma, amelyről beszélni szeretnék, Bibó „régi”, mondhatni örök témája: „a világban forrongó területi vitás kérdések objektív eldöntési eljárása és megoldási lehetősége”. Abban, hogy ez „az egész témakör, a területi vitás kérdésekkel együtt” Bibót diákkorától kezdve izgatta, „lényeges része” volt „a történelmi Magyarország összeomlásának mint élménynek”. Ez az összefüggés fontos, és ma – egy másik százéves évforduló, az első világháború kitörésének 100. évfordulója küszöbén – különösen releváns és aktuális. (Erre az összefüggésre – Bibónak a bécsi döntésekkel kapcsolatos álláspontját is értékelve – most nem térek ki bővebben, mert nem szeretném, ha a vita – amire számítok – túlságosan ebbe az irányba menne el.)

 

Bibó a börtönből való szabadulása után előbb a ciprusi kérdéssel, majd 1967 és 1973 között az arab-izraeli válsággal kapcsolatban dolgozta ki álláspontját. Bár menet közben az önrendelkezés, a nagyhatalmi egyetértés és a pártatlan politikai döntőbíráskodás egymással öszefüggő kérdései körül forgó elvi álláspontjának kifejtése általános érvényű monográfiává nőtt, amelynek Ciprus csupán egyik példája, az arab-izraeli viszály a másik – ahogy ő fogalmazott 1968-ban: „rázós” – példája (hogy miért rázós, arról majd később), elsődleges célja az maradt, hogy „minél hamarabb (…) hatékonyan beleszóljon” „az ilyen típusú kérdések körül folyó vitába”, egészen konkrétan az, hogy az ENSZ háttérben meghúzódó serpáira hatást gyakorolva befolyásolja az 1968 őszi ENSZ-közgyűlés munkálatait.     

 

Ez a – bibói értelemben vett, tehát nem mindenestül – naiv vágy két okból kifolyólag nem teljesülhetett.

 

Először is – mint 1968 elején a Londonban élő Révai Andráshoz intézett nagyon fontos levelében írta – a konkrét témák elé „rákos daganatként mind több és több általános elvi szöveg tolult”, ami köré aztán „okos emberek tanácsaira is hallgatva” egy egész elméleti monográfiát kanyarított.

 

Szerintem Bibó rosszul tette, hogy hallgatott ezekre a tanácsokra (jó volna tudni, kikre célzott) és a saját teoretizáló hajlamaira. Ami azt illeti, meg vagyok győződve arról, hogy ha akkor Bibó egy szabad országban él, különválasztotta volna a kérdés elvi vonatkozásainak a tárgyalását a konkrét – de az elvi szempontokat azért nem nélkülöző – esettanulmányoktól, és így ez utóbbiak a megcélzott szakértői körökben sokkal nagyobb hatást gyakorolhattak volna.

     

A másik – lényegbe vágó ok – az volt, hogy a Bénultság amúgy is rendkívüli módon elhúzódó angol kiadásából – „sajnálatos módon lemaradt (…) mind a két konkrét elemzés, amiből elindult”. Miért? 1978-ban Bibó csak annyit mondott erről, hogy az „újabb események miatt kissé át kellett volna írni őket” (ez nyilván elsősorban Ciprusra vonatkozott), „másrészt talán a londoniak fáztak kissé ezektől”.    

 

Révai Andrásnak írott másik (1971-es vagy ’72-es) levelében pontosabban fogalmaz: „a kiadás akadozásának egyik oka” a Közel-Keletről szóló tanulmánynak „az izraeli politikával való bizonyosfokú szembenállása”. „Sohasem hittem volna – tette hozzá –, hogy az antiszemitizmus pozíciójába kerülhetek.” (Bibó István. 1911-1977. Életút dokumentumokban. 1956-os Intézet – Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 599.)

 

Itt nyilvánvalóan a pártatlanság és a morális ekvivalencia elvének az alkalmazásával állunk állunk szemben, amit az utóbbi időben – elsősorban Amerikában és Izraelben – sokan vitatnak és az antiszemitizmus burkolt formájának tartanak, de úgy látszik, már negyven évvel ezelőtt is problémákat okozott. Azt hiszem, nem képezheti vita tárgyát, hogy Bibó István mind az arab-izraeli konfliktus értelmezésében, mind pedig az annak megoldására irányuló javaslatában a pártatlanság és a morális ekvivalencia elvét követte. Utóbbi azt jelenti, hogy a két fél pozícióját morális értelemben egyenrangúnak tekintette.       

 

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy számára mint protestáns hívő ember számára a Biblia egyenrangú lett volna a Koránnal. Itt a két politikai morál és a két egymással szembenálló alapvető politikai álláspont morális egyenrangúságáról van szó.

 

Itt jegyzem meg, hogy a Commentary magazinnak, az amerikai neokonzervativizmus „szellemi zászlóshajójának” egyik belső munkatársa pár nappal ezelőtt nagyon nehezményezte, hogy Mahmud Abbasz palesztin elnöknek és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek az ENSZ-közgyűlés mostani ülésszakán elmondott beszédeit (lásd itt és itt) a médiák morális értelemben egyenrangúnak tekintik. „Ez az álláspont – írja a szerző – teljesen hamis. Magyarán: Abbasz hazudott, Netanjahu pedig igazat mondott.”    

 

Nos, az a tény, hogy Bibó az 1967-es háború után „bizonyos fokig” szemben állt az izraeli politikával (mint ahogy mellesleg a palesztin politikával is), negyven évvel ezelőtt antiszemitizmusnak minősült, és sokak szemében most is annak minősülhet. Ennek fényében szeretném kihangsúlyozni, mennyire fontosnak és aktuálisnak tartom azt a tényt, hogy Bibó az izraeli-arab és ezen belül az izraeli-palesztin konfliktus kérdéséhez mint politikai kérdéshez a pártatlanság és a morális egyenrangúság elvét szem előtt tartva viszonyult.

 

Nézzük most meg, mennyire relevánsak és aktuálisak Bibónak az arab-izraeli konfliktus megoldására tett konkrét javaslatai. Ezeknek két sarkalatos pontjuk van.

 

Az első az 1967-es határ elfogadása, ami nem jelenti azt, hogy azon nem képzelhetők el korrekciók. De – szögezte le Bibó, és ez a lényeg –, „olyan kétoldalú kölcsönös engedmények formájában, melyek nem csökkentik, hanem erősítik e határ legitimitását”. (Ami e pont aktualitását illeti, gondolom elég, ha Obama amerikai elnöknek az 1967-es határokat az elkerülhetetlen területcserék végső nemzetközi jogi alapjaként elismerő – és Izraelben nagy vihart kavart – idén májusban megfogalmazott állásfoglalására utalok.)

 

A második annak a „hiábavaló és komolytalan” „szólam”-nak az elutasítása, „mely szerint a kibontakozás csupán az érdekelt felek között közvetlen tárgyalások útján lehetséges, külső nagyhatalmi közbelépés nélkül”. Ezt az Izrael által a mai napig következetesen képviselt álláspontot először épp azon az 1968 őszi ENSZ-közgyűlésen fejtett ki Abba Eban izraeli külügyminiszter, amelyre Bibó is szerette volna munkája első, rövid, de a közel-keleti esettanulmány legfontosabb részeit is tartalmazó változatát elküldeni.        

 

Ő a fenti állásponttal szöges ellentétben egy olyan „reális nagyhatalmi egyetértés”-t tartott szükségesnek, mely nem „eleve kétféleképpen értelmezhető és értelmezett szövegeket hoz létre, hanem valóságos, minden kétértelműségtől mentesen részletezett béketervet és annak keresztülvitelére alkalmas akcióprogramot, mely képes a felekkel mind saját erejük végességét, mind a nagyhatalmi együttes erejének túlsúlyát sokkszerűen éreztetni.”      

 

Ennek a legfontosabb, az egész megoldási javaslat döntő elemét képező pontnak az aktualitását sajnos nem tudom az amerikai elnök vagy az izraeli-palesztin megbékélés kérdésében önmagát illetékesnek tekintő kvartett nyilatkozataival alátámasztani. De ez a negatívum nem feledtetheti velünk azt a tényt, hogy az amerikai és izraeli Közel-Kelet-szakértők és vezető véleményformálók egyre inkább felkarolják azt a Bibó által negyven évvel ezelőtt  képviselt álláspontot, hogy az arab-izraeli viszály egész problémakomplexuma addig nem mozdulhat ki a holtpontról, ameddig a nagyhatalmak – az Egyesült Államokkal az élen – nem tesznek le az asztalra – és most megint őt idézem – egy „részletesen kidolgozott béketervet”, melyet a Biztonsági Tanács „formális és kötelező határozat”-ként elfogad.

 

A szakértők közül Howard M. Sachart (lásd itt és itt), a George Washington Egyetem modern kori történelem professzorát, Henry Siegmant (lásd itt és itt), az Amerika/Közel-Kelet Projekt elnökét, az American Jewish Congress volt igazgatóját és az izraeli Bernard Avishait, A cionizmus tragédiája és más fontos művek szerzőjét (lásd itt és itt) említem. A vezető véleményformálók közül pedig csak egy valakit, Thomas Friedmant (lásd itt és itt).

 

Az idő sürget. „Az 1967 előtti határ több tényezőből összetevődő legitimálódása – írta Bibó 1973-ban! – oly tény, mely (…) még egy ideig döntő eleme lehet egy békés kibontakozásnak.” Ha az izraeliek „engedik, sőt erősítik azt az ellenkező irányú folyamatot, amely az 1967 előtti határ legitimitását lassan felmorzsolja, ezzel talán ezúttal ők engednek veszendőbe menni egy valószínűleg soha többé vissza nem térő kedvező lehetőséget államuk megszilárdítására.” 

 

*

A fenti szavak nem egyszerűen csak aktuálisak, hanem egyenesen prófétaiak. A kérdés, a nagy kérdés természetesen az, mi történik akkor, ha Izrael ezt a lehetőséget véglegesen elszalasztja. Pontosabban – mert hogy végül is Bibóról, nem pedig a Közel-Keletről szól ez a konferencia – az igazán izgalmas  kérdés az, hogyan lehet és lehet-e egyáltalán Bibó koncepciójának a keretei között ezt a potenciális végkifejletet értelmezni.

 

Szerintem lehet. Ehhez azonban vázolnom kell egy – remélhetőleg csak diplomáciai értelemben vett – katasztrófa-forgatókönyvet. Két hete  – alaposan adatolva – megírtam egy blogban, hogy mérvadó – tehát nem csak ún. szélsőséges – jobboldali izraeli politikusok az Oslói megállapodások felmondását és a ciszjordániai (vagy az ő szóhasználatukban: júdeai és szamáriai) zsidó telepek legnagyobb részének formális annektálását tervezik, és biztonsági értelemben továbbra is teljes ellenőrzésük alatt kívánják tartani a Jordán-völgyét és az egész ún. C-övezetet (vagyis a Nyugati Part területének több mint 60 százalékát). Ez a szándék azóta a Knesszetben még egyértelműbb formát öltött.

 

A palesztinok erre csak egyféleképpen válaszolhatnak. Mint Abbasz az ENSZ-közgyűlésen szeptember 23-án elmondott beszédében is figyelmeztetett: már a telepítések puszta folytatása is a kétállami megoldás végét jelentheti. A PFSZ nagyon komolyan fontolgatja azt a lehetőséget, hogy feloszlassa az amúgy is illegitim Palesztin Hatóságot, és így Izraelre mint megszálló hatalomra hárítsa a teljes felelősséget Ciszjordánia valamennyi lakosáért.

 

Ezzel a palesztinok megszabadulhatnak az egykori brit mandátum, az Erec Izrael, Izrael földje mintájára megalkotott „Palesztina földje” sovány pótlékának is rossz miniállam kényszerpályájától, és – még a négymillió menekült státusú palesztin nélkül is – elkezdhetnek felkészülni a többségi – uralkodó nemzeti – létre, természetesen ügyelve arra, hogy a zsidók kisebbségi jogai majd ne sérüljenek.      

 

Tudjuk, hogy Bibó a kisebbségi kérdést alapvetően megoldhatatlannak és emberileg elviselhetetlennek tekintette, még olyan körülmények között is, amikor az ún. kisebbségi jogokat maximálisan betartják. A ciprusi kérdésről szóló esettanulmányban írja Bibó – nyilvánvalóan az erdélyi helyzetre is gondolva – a következőket: „Komplikáltabb a helyzet, ha az egykori uralkodó etnikum [vagyis a török, illetve Erdélyben a magyar – M. G.] nemcsak ’urak’-ból, hanem ’nép’-ből is áll, azaz területi és etnikai ’utánpótlása’, ’hátvédje’ is van, még ha kisebbség is az. (…) az uralkodó etnikum ilyen esetben sokkal nehezebben veszi tudomásul a többségnek [Ciprusban a görögöknek, Erdélyben a románoknak – M. G.] a modern tömegtársadalomban elkerülhetetlenül igényelt és tartósan el nem vitatható önrendelkezési követelését. Mikorra pedig végre valamely okból kényszerül ezt elismerni, akkorra az addig elnyomott többség lesz az, mely a maga önrendelkezését és többségi helyzetét ’uralom’-nak fogja fel, visszautasítja az arányos területi megosztás gondolatát is, és többségi eszközökkel igyekszik létrehozni uralmi helyzeteket, elnyomást. Ez felkelti a megsemmisítéstől való félelmet az egykori uralkodó kisebbségben, melynek számára eredendően nincs tárgyi előfeltétele, történeti előzménye és érzelmi alapja annak, hogy lojalitást érezzen azzal az állammal szemben, amelybe a többség vinni akarja, mert hiszen van egy eleven, aktív lojalitása a saját etnikumával s ennek politikai testével szemben. Számára tehát a szokványos kisebbségi jog semmit sem mond, s a legkevesebb, amit egy politikai együttéléstől megkíván, a majorizálással szemben teljes biztonságot nyújtó valamiféle paritás. A többség számára pedig a kisebbség puszta léte is az elnyomás emlékét idézi; s még az egyszerű állampolgári egyenlőség, még inkább a különleges kisebbségi jogok, pláne a számarányt meghaladó vagy paritásra irányuló követelések mögött azonnal az egykori uralkodó helyzet visszakövetelésének kísértete jelenik meg.”

 

Tekintsünk most el a konkrét helyzet konkrét vonatkozásaitól, és előttünk áll egy tisztán tragikus realista szemléletmód, amely a legkevésbé sem engedi meg, hogy a maga kérlelhetetlen logikáját bármilyen nemes, moralizáló idealizmus megzavarja.  

 

Ugyanez a sokkal inkább thükididészi, mint platóni logika (gondoljunk csak az athéniak és a mélosziak vitájára) érvényesül az ún. revizionista cionizmus megalapítójának, Zeev Jabotynskynak az írásaiban, többek között a Binacionális Palesztina című 1930-as kéziratában is, amelyben többek között megállapította, hogy „egy ország nemzeti jellege nem a jogoktól, hanem a számoktól függ. Attól, hogy ki alkotja a többséget, és hogy mekkora ez a többség.” Lehet az elképzelhető legtöbb jogot adni egy számbeli kisebbségnek, „ám mindez nem fogja tudni megakadályozni, hogy bármelyik ország, amelyben a fajok egyike komoly többséget alkot, annak a bizonyos fajnak a többiek fölött uralkodó nemzeti állama legyen, és az egyenlő jogok, bármilyen őszintén érvényesítsék is őket, soha nem fogják tudni befolyásolni azt a vastörvényt, amelynek értelmében hosszú távon csakis a többség határozhatja meg – különösen egy tisztességes liberális alkotmány esetén [kiemelés tőlem – M. G.]– az ország nemzeti jellegét.” 

 

Hova akarok kilyukadni? Az izraeliek és a palesztinok viszonylatában kétfajta nemzeti kizárólagosság ütközik. Olyan kilátástalan helyzet ez, amelyben „a maga önrendelkezését és többségi helyzetét” mindkét fél a másik fölötti uralomként fogja fel, mint azt pártatlanul és a morális ekvivalencia jegyében megállapíthatjuk.

 

Most egyértelműen az izraeliek vannak fölényben, és akkor még inkább fölényben lesznek, ha a kolóniákat annektálják, a palesztin enklávékat pedig természetesen eszük ágában sem lesz bekebelezni, mert rendkívül fontos számukra Izrael demokratikus és zsidó jellegének (értds: egyértelmű zsidó többségének) a megőrzése.  

 

Hogy ez milyen reakciót fog kiváltani a palesztinok körében, a szélesebb arab és muszlim világban és az egész nemzetközi közösségben, az nem lehet kétséges.

 

Ez lesz az a pillanat, amikor Izraelt – ha még lehet – meg kell majd védeni önmagától. Én abban a bizonyos blogban két héttel ezelőtt jeleztem, hogy ha Izrael a további annexió útjára lép (hiszen Kelet-Jeruzsálemet és a Golánt már korábban annektálta), súlyosan veszélyezteti  az Izrael-barát amerikai konszenzust. Walter Russell Mead, az egyik legkiválóbb amerikai külpolitikai szakértő (és fáradhatatlan blogger), az elmúlt héten Izraelben járt, és a helyszínen szerzett tapasztalatai alapján többek között azt írta szeptember 25-én, hogy amennyiben a telepes lobbi Izraelben politikai értelemben többségbe kerül, „nagyon valószínű, hogy a végsőkig próbára teszi Amerika Izrael iránti türelmét”, mert „az Egyesült Államokban – különösen az amerikai zsidóság körében – sokkal nagyobb az Izrael biztonságát garantáló kétállami megoldás, mint az izraeli terjeszkedési politika támogatottsága.”

 

Ez lehet az a történelmi pillanat, amikor a nagyhatalmaknak – Amerikával az élen – közbe kell avatkozniuk, hogy megakadályozzák Izrael ámokfutását és a palesztinok és az arabok bosszúját. Ezt csak egy békediktátum formájában tehetik meg, amelyre nem a “fehér ember felelőssége”, hanem a legközvetlenebb politikai érdek fogja rákényszeríteni őket.

 

Nem biztos, persze, hogy így lesz. A jövőt nem láthatjuk előre. De – én legalábbis – egyszerűen nem látok más esélyt a Közel-Keleten a tényleges – nem csupán diplomáciai – katasztrófa elkerülésére, mint a nagyhatalmak által kikényszerített izraeli-palesztin békét – pontosan úgy, ahogy Bibó István már több, mint negyven évvel ezelőtt a világ figyelmébe ajánlotta.

 


Cimkék: Palesztina, arabok, Izrael, Bibó István

Megosztás

11 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

1. Székely Alkibiadész 2011-10-05 23:24:51
Bíbó meglátása, hogy a nagyhatalmi rendelkezés hatékonyabb megoldás volna a "közvetlen" (valójában aszimmetrikus) tárgyalásoknál az izraeli-arab konfliktus megoldásában sok igazságot tartalaz. Buktatója, hogy a nagyhatalmak külön, de az USA magában sem tudnak/akarnak kiállni egy koherens béketerv mellett. Én személy szerint még egy harmadik stratégiát is megemlítenék, ez a disengagement, a "kalkulált" sodródás, amelynek a végül a palesztin fél számára hosszú távon kedvező hatásai lesznek. A demográfiai tendenciák szintén erre mutatnak, valahogy úgy, ahogy Toynbee a "külső proletariátus" és a hanyatló domináns civilizáció magterületének viszonyát látta. VISZONT e békülékeny hangú bejegyzés némiképp kilóg a sorból: Molnár Gusztávtól szokatlan, hogy ennzire pozitív elvárást, építő szerepet tulajdonítson a Vezető Nagyhatalomnak.

Szóljon hozzá!