FN Blog / Világnapló / Jóslás „minden időben”
Nyomtatás Betűméret
Jóslás „minden időben” 2011-11-02 07:29:11
A jóslás mindig kockázatos vállalkozás volt.

 

A jóslás „minden időben” kockázatos vállalkozás volt. Nemcsak Dante tudta ezt jól, hanem bizonyára azok is tisztában voltak vele, akik a babiloni fogság Kr. e. 562-ben bekövetkezett hirtelen megenyhülésétől a perzsa nagykirály, II. Kürosz (a bibliai Círus) idejében bekövetkezett szabaduláson (538) és a jeruzsálemi templom újbóli felépítésén (520-515) keresztül Ezsdrás jeruzsálemi küldetéséig (398) tartó időszakban megalkották (írták-szerkesztették) Mózes öt könyvét (a Tórát) és a Józsué – Bírák – 1-2 Sámuel – 1-2 Királyok könyveit felölelő ún. Deuteronomisztikus Történeti Művet.

 

(Spinoza szerint az egészet egyetlen szerző, Ezsdrás írta, mégpedig olyanformán, hogy először megírta a Mózes 5. könyvének nevezett törvénykönyvet, majd „miután ezt befejezte és a népet megtanította a törvényekre, akkor nekifeküdt, hogy megírja a héber nép egész történetét a világ teremtésétől a város teljes elpusztulásáig”. Vö. Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány. Bp., 1978. 150-151.)

 

A lényeg az, hogy a bibliai teológus-történetíró a szabadulás és a templom újbóli felépítése által átlényegített katasztrófát, azaz Jeruzsálem pusztulását kiindulópontnak tekintve, „mintegy visszatekintve” mutatja fel a pusztuláshoz vezető utat, és ilyen értelemben jósol meg mindent „előre”.

 

A Kr. e. 931 és 901 között uralkodott (és hamis isterneknek áldozó) I. Jeroboám izraeli király idejébe ágyazott egyik próféciáról („Amikor Jeroboám az oltárnál állott és tömjénezett, Júdából Isten embere érkezett Bételbe az Úr parancsára, és ezt hirdette az Úr parancsára az oltárnál: Oltár! Oltár! Így szól az Úr: Egy fiú születik majd Dávid családjából, akinek Jósiás lesz a neve, ő majd föláldozza rajtad az áldozóhalmak papjait, akik most rajtad tömjéneznek, és emberi csontokat fognak elégetni rajtad!” – 1 Kir 13:1-2) Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman a következőket mondja: „Ez a prófécia páratlan a maga nemében, ugyanis ’Isten embere’ elárulta annak a júdai királynak a nevét, aki három évszázaddal később elrendeli a [bételi] szentély lerombolását, megöli papjait és maradványaikkal megszentségteleníti az oltárt.” „Olyan ez -  teszi hozzá a két izraeli történész – mintha a 17. századi gyarmati Amerikában megírnák a rabszolgaság történetét, s abban szerepelne egy bekezdés, amely név szerint megjósolja Martin Luther King születését.” (Finkelstein–Silberman: Biblia és régészet. Az ókori Izrael történetének két arca. Debrecen, 2004. 174-175.)

 

A kockázat itt abban állt, hogy esetleg nem fogja mindenki elhinni a jóslatokat. Bár – mint Spinoza nagyon helyesen írja – „a kinyilatkoztatott [történelem]ismeret tárgya egyesegyedül az engedelmesség” (i. m. 16.), mindig voltak olyanok, akik nem engedelmeskedtek a kinyilatkoztatás logikájának. Ezeket ki kellett közösíteni az (önként) engedelmeskedők közösségéből – mint Spinozával is tették az amszterdami rabbik 1657-ben –, és így a kockázatot már nem a jóslatok megfogalmazói, hanem azok voltak kénytelenek vállalni, akik nem hittek bennük.

 

Spinoza – szerencséjére – egy az akkori körülmények között „szabad államban” (Hollandiában) élt, amelyben „mindenki azt gondolhatja, amit akar, és kimondhatja azt, amit gondol”, nem pedig önkényuralomban, „amely a lelkekre kiterjed” (i. m. 291.). Mivel ő – sorstársától, a szintén ibériai converso (kényszerből áttért) zsidó családból származó, de a hagyományos judaizmust elfogadni már nem tudó és ezért kiközösített Ariel da Costától eltérően – nem is akart a hitközség kebelében maradni, rá nézve az engedelmesség megtagadása nem járt következményekkel. (Vö. Karen Armstrong: The Battle for God. A History of Fundamentalism. The Random House, New York, 2001. 20-22.)

 

A huszadik századi kommunizmus idején, amely a világi vallásosság egy sajátos formáját kötelezővé téve a szó spinozai értelmében vett önkényuralom volt, a „tan” által megjósolt vagy ha úgy tetszik, kinyilatkoztatott történelem iránti engedelmességet az állam törvényei írták elő. Mégis, egyrészt a belső „hitetlenek” ellenállása, másrészt – és döntő módon – a külső – mindig meglelepetéseket tartogató – történelemnek a próféciákat megtörő hatása végül is sikeresen aláásta ezt a modern önkényuralmat. (Ahol még mindig működni látszik – például Kínában –, ott egészen más alapokon áll, mint amelyeken a nyugati világban nyugodott.)

 

A kommunizmus bukása után önmagát győztesnek deklaráló nyugati liberális demokrácia szintén bizonyos „jóslatokon” (mindenekelőtt az ún. nyugati értékek, illetve intézmények örök- és egyetemesérvényűségének dogmáján) alapul, amelyeket eléggé kockázatos megkérdőjelezni. Most persze nem kiátkozás vagy börtön jár érte, hanem a kiközösítés valamivel enyhébb, de annál hatékonyabb formája, a marginalizálás, amely az uralkodó konszenzus nyílt és egyértelmű felmondásáért „jár”.

 

Ezért célszerűbbnek látszik a burkolt vagy áttételes, többnyire csak implicit formában – például idézetek és azok kommentárjai útján – megfogalmazott kritika, és a hipotetikus predikció módszere, amivel ez a blog is próbálkozik. A legfontosabb, hogy a „kinyilatkoztatott” igazságokkal szembeni jogos szkepszist a saját igazságainkkal kapcsolatban is érvényesítsük.

 

Ez például megóvhat attól, hogy a fennálló (világ)rendszer liberális változatával szemben egy konzervatív változatot részesítsünk előnyben. Ehelyett magának a rendszernek a belső korlátaira és alapvető korlátoltságára érdemes rámutatni, extenzív és intenzív módon is. Ugyanakkor szem előtt tartva azt is, hogy amennyire megnyugtató, sőt mondhatni felemelő lehet, hogy más rendszerek (világok) a nyugatinál elevenebbnek és életképesebbnek tűnnek, annyira aggasztó az, hogy a mi számunkra minden bizonnyal elviselhetetlenek volnának. Hacsak nem leszünk képesek arra, hogy nyissunk feléjük, és átvegyünk tőlük legalább annyit, amennyit ők mitőlünk átvesznek.   

 

A nyugati világ önteltsége mindenesetre elegendő oknak látszik arra, hogy ne legyünk elnézőek vele szemben, és merjünk a hanyatlásával, illetve bizonyos, sziklaszilárnak hitt elemeinek az összeomlásával vagy egyszerűen csak az elmúlásával kapcsolatban bizonyos előrejelzéseket megfogalmazni. Ezt persze gyakran (nem feltétlenül csak óvatosságból) mások ilyen (vagy nem feltétlenül ilyen) jellegű előrejelzéseinek vagy jóslatainak a kritikai bemutatása helyettesíti. 

 


Cimkék: Spinoza, Nyugat, predikció, judaizmus, kommunizmus, liberális demokrácia

Megosztás

5 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Hozzászólások

1. Székely Alkibiadész 2011-11-03 22:50:39
1. Egy Leo Straussról szóló szemináriumon tettem fel u. e. a kérdést, hogy ma a szólásszabadság, a tele- és internetes demokrácia idején milyen értéke van az ezoterikus (a klasszikus kánon óvatos(!!) kommentárjában elbújtatott, csak a beavatottak és a kartársak számára megnyíló) írásmódnak? Hiszen csak annak kell gyakorolnia az írás e művészetét, aki, mint Spinoza, üldöztetésre számíthat, mindenki más az utcán harsoghatja véleményét.
2.Mi is marad az ideológiák és jövőképek palettáján, ha kiiktatjuk (a kritikára természetesen rászolgáló) a nyugati liberalizmust? Nem látok mást, mint a marxizmust (melyben már Kína sem hisz) és a (keresztény, iszlám, öko, republikánus-kommunitárius) fundamentalizmust. Nem is olyan nehéz rangsorolni őket!
3.A kritika akkor teljes értékű, ha nyilvánvalóvá tesszük, milyen platformon állunk.

Szóljon hozzá!